Rendkívüli dolog az, amikor olyannal hoz össze a sors, akiben megtalálod a másik feledet. Aki elfogad olyannak, amilyen vagy. Nagyon hosszú ideje vártam, hogy felül tudjak kerekedni magamon. Úgy érzem, hogy veled végre sikerült.
Több boldogság jutott nekem, mint amennyiben a legtöbb embernek valaha része lehetett. Vajon létezik valamiféle természeti törvény, ami ugyanannyi boldogságot és szenvedést ír elő? Örömöm egyszeriben felborította az egyensúlyt?
Testem igyekezett menekülni a fájdalomtól, így újra és újra beszippantott a sötétség, amely pillanatokra, olykor talán percekre is kiszakított a kínszenvedésből, de ettől még kevésbé tudtam lépést tartani a valósággal.
Az ember mindig éppen arra vágyik legjobban, amit soha, de soha nem kaphat meg.
Csak azt tudtam, hogy minden másodperc, amit vele töltök, csak növelni fogja a később elszenvedett fájdalmat. Mint egy drogosnak, akinek nincs elég anyaga, közeledett a végítélet. Minél többre van szükség most, annál nehezebb lesz, amikor kifogytam a cuccból.
Vannak olyan csaták, amik elvesztek, még mielőtt elkezdődtek volna.
Eddig csupán egyetlen dolog létezett, ami nélkül nem bírtam élni, most kettő lett. Szeretetem nem oszlott meg közöttük; nem olyan fajta volt. Sokkal inkább mintha megnagyobbodna a szívem, abban a pillanatban kétszeresére nőtt. És teljesen betelt.
Ha nem tudtam volna testem minden sejtjével, hogy szeret annyira, amennyire én szeretem őt – feltétel nélkül, visszavonhatatlanul, és hogy őszinte legyek, irracionálisan -, sosem lettem volna képes felkelni a földről.
A figyelem az élet elkerülhetetlen része. Nem olvadhatok bele mindig a környezetbe.
Amikor saját sorsomról beszéltem, kétségtelenül kettőnkre gondoltam. Külön-külön az egésznek csak a fele voltunk.
Minden egyszerűbb volt, mint vártam: összeillettünk, mint egy kirakós két darabja, melyek azért készültek, hogy kiegészítsék egymást. Ez titokban nagy elégedettséggel töltött el. Testileg ugyanannyira passzoltunk, mint minden más szempontból. A tűz és víz valahogy úgy létezett együtt, hogy nem oltotta ki egymást. Újabb bizonyíték arra, hogy hozzá tartozom.
Magamra maradtam a gyűlöletemmel és kínzó fájdalmammal. Mintha borotvapenge ágyon vonszolnának keresztül lassan. Olyan fájdalom, ami helyett bárki a halált választaná, csak szabaduljon tőle.
A fájdalom óceánja. A túlpart olyan messze van az örvénylő vízen túl, hogy elképzelni sem tudtam, nemhogy látni.
Tudod, hogy hívják a szőkét, akinek esze is van? - kérdeztem, majd levegőt sem véve folytattam: Golden retrievernek.
Eszembe jutott a mondás, hogy két ember társaság, de három már tömeg, bár az én esetemben ez nem volt egészen igaz, mert nekem már a kettő is sok volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése