Finoman, rajongva csókolt meg. Megfeledkeztem a tömegről, a helyről, az időpontról, az okról... csak arra emlékeztem, hogy szeret, akar, és az övé vagyok.
És azzal újra két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott - de nem a szokásos értelemben, emberi módon. Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók. Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.
A csók misztériuma, hogy a szánk ilyenkor nem beszél, de némán összeforr: testünk "legintellektuálisabb" szervéről, a szájról és a nyelvről kiderül, hogy valódi funkciója nemcsak az információk cseréje, hanem az érzéki szereteté is. Nyelvünkkel és az érzékeny idegekkel befont ajkunkkal többet lehet üzenni, mint szavakkal. És amikor két test összeforr, nemcsak "testileg érintkezik", hanem két lélek is egymásba rezeg, s a találkozás extázisában azt kérdjük egymástól: hol voltál eddig?
Megcsókol, olyképpen, mintha először. Derekamat ölelő keze a fenekemre csúszik. Magához szorít, a levegőbe emel.
Átölelte derekamat, fulladás-szorosan összesimultunk. Lábujjhegyre álltam. Lehajolt hozzám, szája végigfutott az enyémen. Lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Sosem lenne merszem megfogalmazni (mert úgysem tudnám), mit éreztem, amikor megcsókolt, előbb tapogatón, majd önfeledten. Meglehet, felemelt; a lábam nem érte a földet.
Amikor megérintette az ajkát, olyan volt, mintha tűk fúródnának testének minden egyes pórusába. De nem fájt, csak bizsergető érzés volt. Melege volt és fázott egyszerre, és valami új érzés áradt szét benne, valami teljességgel zavarba ejtő.
Az a pillanat, amikor megcsókolsz valakit, körülötted minden elhomályosul. Hirtelen megszűnik minden, csak ti ketten léteztek. Rádöbbensz arra, hogy ő az, akit életed végéig csókolnod kell és csókolni akarsz. Egy pillanatig átélheted ezt a csodát. Egyszerre tudnál sírni és nevetni, mert boldog vagy, hogy végre megtaláltad, és félsz attól, hogy valaki talán elveheti tőled.
Elmagyarázta, milyen csókolózni azzal, akit az ember szeret. Azt mondta, megszűnik az ember körül a világ. Nem látunk, nem hallunk, nem lélegzünk, nem gondolkodunk, nem emlékszünk.
Csupán egy csók volt, érzékszerveim mégis megbolydultak. Észveszejtő villamosszék-érzés, minden sejtelmet megrázó delej járt át, még nem a halálos, de az ahhoz közeli fajtából. S az illat, melyet annyira kedveltem, áradt bőréből, pórusaiból, s még inkább felkavart, elkápráztatott. Ízéből is kóstolót vettem, s tovább részegültem.
Különös, az emberi lények imádják ezt csinálni, holott vérnyomáskrízist, végtagremegést, tachycardiát, egyéb kritikus tüneteket okoz. Ráadásul a felek ritkán érik be ennyivel. Amikor ők még azt hiszik, békésen játszadoznak a nyelvükkel, valójában máris féktelenül kalózkodnak, gondolatban és tettleg egyaránt, hiszen a kezek például szabadon maradnak. Szabadon, de nem nyugton. A csók békés jellege megszűnik. A végtagok önállósulása folytán a szervezet maradék nyugalma is felborul. A belső részek bolydultan hullámzanak, áradnak, emelkednek, süllyednek. Hormonok, nedvek zubognak. Kész csoda, hogy a többség túléli.
Az egyik percben még nyugodtan ültünk egymás mellett az ülésen, a másikban meg... már egymás karjaiban hevertünk. És csókolóztunk. Mint aki még sosem csinált ilyet. Nem is: mint akik régen sűrűn és élvezettel csókolóztak, de azután megfosztották őket ettől. Majd hirtelen újból egymásra találtak, és rájöttek, milyen jó az. A világon a legjobb. Úgyhogy újrakezdték. Alaposan.
Megemeltem a fejem, és felé fordítottam. Találkozott az ajkunk. Kék színnel égő tűz volt, nem az a narancs és vörös lángolás, nem az a fajta hév: ez kék tűz volt. Egy pillanat múlva átölelt. A következő pillanatban már én is őt. Kezdtem nem érezni a csontjaimat, elernyedtem.
Ezúttal viszont senki sem zavarhat meg bennünket, csak mi magunk. (...) A bizsergető érzés egyre erősebb lesz, a mellkasomból szétárad a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elönti a forróság. Nem tudok betelni a csókjaival, egyre jobban vágyom rá, hogy folytassa. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más.
Fékezett, a járda mellé kormányozta a kocsit, s az még gurult, amikor a kéziféket berántva egymás szájára vetettük magunkat. Fogaim közé haraptam alsó ajkát, s megpróbáltam lenyelni, kiserkenő vérére vágytam. Ő is falánkul fenevad szenvedéllyel csókolta a számat, nyelvemet, szempilláimat; kezünk ölelt, fojtott, simogatott. A különös tüzijáték újfent támadott: kékezüst és jéglila szikrák pattogtak testünkön. Nem bántam az általuk okozott szúró-csípő fájdalmat, meg se hallottam a sercegést, minden idegsejtemen a vágy zsarnokoskodott.
Egy másodpercig azon tűnődtem, hogy ha megcsókolnám, az vajon megtörné-e a varázst, amely körülvesz bennünket, de már túl késő lett volna megállni félúton. Amikor az ajka az ajkamhoz ért, tudtam, hogy ha száz évig élnék, és a világ minden országát bejárnám, akkor sem élhetnék át semmi ahhoz foghatót, mint amikor először megcsókoltam álmaim asszonyát, akit, tudtam, örökké szeretni fogok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése