2012. június 13., szerda

564299_439303139421195_910148438_n_large
Mindig elveszítjük azoknak a barátságát, akik elvesztették megbecsülésünket.


 
A nevetés nem rossz kezdete a barátságnak, és végnek föltétlenül a legjobb.

Vannak barátaim, akiket illetően arra jutottam, hogy nem jó barátok, mert több bajt okoztak nekem, mint amennyi örömöt szereztek, így hát módot találtam, hogy jobban elhatárolódjak tőlük. Most ugyanígy gondolkodom Istenről, a hitemről, mint korábban ezekről a barátaimról. Isten jelen van az életemben, de nem függök tőle. Az én istenem nem megbízható isten.
Amikor a barátság megszűnik, akkor egy űr keletkezik, amely utat enged a szörnyű magányosságnak, ami a külső világból jön, s amely olyan, mint a hideg űr a planéták között.
Hiszem, hogy mindenben van valami jó, ezért úgy gondolom, ha nem kellene elhagynom a legjobb barátaimat, akkor nem szerezhetnék újakat. Új barátok szerzése pedig messze a legnagyobb kedvencem.

Az elmúlt hónapok során lassan elmaradoztak a barátok telefonhívásai. Az én hibám: ha azt akarod, hogy valaki felhívjon, ahhoz néha neked is telefonálnod kell.

Amikor megnősülsz, elveszted a barátaid közül azokat, akiknek nem tetszik a választásod.
Amikor elválsz, elveszted a maradéknak a felét, mert a feleségek félnek a rossz példától. És később az utolsó negyednek a felét is, ha netalántán újranősülsz.

Néha már-már azt hiszem, nem érdemes senkivel sem összebarátkozni. Egy idő múlva úgyis elveszítünk mindenkit, és az a fájdalom ezerszer rosszabb, mint az előtte sajgó űr.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal