2012. július 20., péntek

 378152_307674279267453_797859258_n_large
Inkább legyünk különlegesek együtt, mint átlagosak külön.




Kikérheted mások véleményét, körülveheted magad megbízható tanácsadókkal, de végül a döntés úgyis a tiéd. Csakis a tiéd. És mikor döntésre kerül a sor, egyedül maradsz, a hátad a falnak veted, és az egyetlen hang, ami számít, az az, ami a fejedben van. Az, ami azt mondja, amit valószínűleg végig tudtál. Az, aminek szinte mindig igaza van.


Mikor dobod be a törölközőt? Mikor ismered el, hogy egy veszett ügy tényleg az? Van egy pont, amikor már túl sok... amikor már nem harcolunk tovább. Feladjuk. Ekkor kezdődik az igazi munka. Reményt kell találnunk ott, ahol semmi sincsen.




A béke nem állandó állapot. Csak pillanatokig éljük át. Elszáll. Elillan, mielőtt észrevennénk, hogy ott van. De bármikor megtapasztalhatjuk, egy idegen kedves gesztusában, egy koncentrálást igénylő feladatnál vagy egy bevált módszer gyakorlásánál. Minden nap átéljük a béke pillanatait, csak tudni kell, hogyan vegyük észre őket. Hogy megélhessük, kiélvezzük. És hogy végül elengedjük őket.




A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.




Nem hazudok. Még ha helytelennek tartják is, ha nem értenek meg, ha bolondnak néznek érte. Ez vagyok én. El kellene fogadniuk, támogatniuk kellene. Szeretniük így is. Érted? Nem hazudok.




Mind emlékszünk arra, amikor kiskorunkban megharaptunk egy másik gyereket a játszótéren. Az óvónő azt mondta, kérjünk bocsánatot, és kértünk is, de nem őszintén. Mert az, akit megharaptunk, meg is érdemelte. De ahogy idősebbek leszünk, a bajt helyrehozni nem olyan egyszerű. Ha kinősz a homokozóból, nem mondhatod csak úgy. Úgy is kell gondolnod. Persze, amikor orvosok leszünk, a "sajnálom" nem egy egyszerű szó. Vagy azt jelenti, hogy meghalsz és nem segíthetek, vagy azt jelenti, hogy nagyon fog fájni. Orvosként nem csinálhatjuk vissza a hibáinkat, és ritkán bocsátunk meg magunknak értük. Ez a mesterséggel jár. De emberként mindig jobban akarjuk csinálni, jobbak akarunk lenni. Jóvátenni a rosszat, akkor is, ha lehetetlennek tűnik. Persze a "sajnálommal" nincs mindig vége. Talán mert túl sok mindenre használjuk. Fegyvernek. Kifogásnak. De ha tényleg sajnáljuk, ha jókor mondjuk ki, ha úgy is gondoljuk, akkor megteszi. Ha tettekkel mondjuk el, amit szavakkal nem tudunk. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" tökéletes. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" maga a megváltás.




Jobb, ha van valakink. Még ha fáj is, ha a legfájóbb dolog is, ami csak történhet, ha ennél fájóbb dolog még sosem történt magával. Mégis jobb, ha van valakink.




A valóság a nap végére legtöbbször nyakatekert és fenekestül felfordul. És aztán valahogy, valószínűtlenül, amikor nem is várnánk, a világ ismét helyre áll.




Megtaláljuk a visszavezető utat ahhoz, ami leginkább számít.




Mindig így érzed, hogy csak egyetlen embert tudsz szeretni a világon. De aztán találsz valaki mást, majd pedig őrültségnek fog tűnni, hogy valaha is aggódtál emiatt.




Néha nagy veszteség kell hogy érjen ahhoz, hogy rájöjj, mivel törődsz a legjobban. Néha erősebb leszel, ha erre rájössz. Bölcsebb, felkészültebb, és már jobban tudod kezelni a következő csapást. Néha... de nem mindig.




A gyerekekkel könnyű. Ha egyszer sír, az azt jelenti, hogy éhes. Ha tovább sír, akkor fáradt. Csak felnőttként válik bonyolulttá a dolog. Elrejtjük az érzelmeinket, fal mögé rejtőzünk. Eljutunk arra a pontra, amikor már azt se tudjuk, ki mit gondol vagy érez. Akaratlanul is, de mesterei leszünk az álcázásnak.




Nem mindig könnyű kimondani, ami a szívedet nyomja. Néha rá kell, hogy kényszerítsenek. Néha jobb, ha megtartod magadnak a dolgokat. (...) Még akkor is, ha minden porcikád el akarja mondani az igazat. Szóval befogod a szád... megtartod a titkod... és más módon próbálsz boldog lenni.




Mind emlékszünk a gyermekkori esti mesékre. A cipő Hamupipőkére illik, a békából királyfi lesz, Csipkerózsika felébred egy csóktól. Egyszer volt, hol nem volt és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Tündérmesék. Amolyan álmok. Csak az a baj, hogy a tündérmesék nem válnak valóra. Azok a mesék, amelyek egy sötét, viharos éjjelen kezdődnek és rettenetesen végződnek, vagyis a rémálmok, azok általában valósággá válnak. 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal