2012. augusztus 12., vasárnap

 49469295877059036_5iwd9t4b_f_large

Ha szeretünk valakit, akkor meg kell engedni neki, hogy szabad legyen. Engedni, hogy szabadon hozzon döntéseket, szabadon éljen, ahogy ő akar, és nem úgy, ahogy mi akarjuk. Nem mindig könnyű elengedni azt, akit szeretünk, de más út nincs.



Még az igazi szeretetteljes kapcsolatban is szükségük van az embereknek mozgástérre.




Emberi méltóság csak a szabadságban terebélyesedhet, s az emberi méltóság érzése nem tűri a szennyes vétkeket. Csak a szabad ember nem fél, márpedig a félelem aljassá és boldogtalanná görnyeszt.



Sehol nem akarok lakni. Gyűlölöm a lehorgonyzott hajókat és a kikötőket. Én a tengerre akarok kifutni. (...) Az életre akarok rátalálni.




Ki nem állhatom azokat az embereket, akik kalitkába zárják a madarakat, hogy csak nekik énekeljenek. Hagyd meg a szabadságom és szeress.



Az, hogy a racionális emberek olyan rendíthetetlenül ragaszkodnak a saját énképükhöz, biztosítja feneketlen tudatlanságukat. Például figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a samanizmus nem varázsigékből és hókuszpókuszokból áll, hanem abból a szabadságból, hogy nem pusztán a magától értetődőnek vett világot érzékeljük, hanem minden mást is, ami emberileg lehetséges. A köznapi emberek reszketnek a szabadság lehetőségétől. Pedig a szabadság ott van bennük, csak a kisujjukat kellene kinyújtaniuk érte.



A szabadságunk csak azt jelenti, hogy többé senki sem felelős a sorsunkért.



Abban a pillanatban, amikor éppen szenvedsz a szabadságért, rádöbbensz majd, hogy a szabadság nem létezik, legfeljebb csak azért létezett, mert kerested: egy álmot keresel mindig, a születésed előtti léted emlékeiből keletkezett ideát, azét az időét, amikor teljesen szabad voltál, mert egyedül voltál.



Az ember nem tulajdon. Egy kapcsolat nem jelenti azt, hogy nem lehet örömed nélkülem. Nem lehet titkod előttem.



Belső szabadságotokat még akkor sem veheti el senki, ha szűk kalitkába zárnak benneteket. Lelketek a legszörnyűbb körülmények között is mindig szabad.



Csak a mámor a végtelen, amikor a kéj (...) feloldja a lélekben az egyéniség, a személyiség rögeszméjét. Minden más véges.



Az emberek úgy általában szeretik a szabadságot, de pontosan nem tudják, ez miben áll és milyen lehet. Ha megkérdezik az embereket, hogy szeretnek-e szabadon élni, igennel fognak válaszolni. Ha megkérdezik őket arról, hogy ők akarnak-e a sorsuk felől dönteni, akkor már más lesz a válasz, mert egy bizonyos szempontból szeretik a szabadságot, más szempontból azonban félnek tőle. A szabadság ugyanis felelősséggel is jár: mi vagyunk felelősek saját életünkért, a környezetünkért, nemcsak családunkat, hanem egész országunkat értve ezalatt.



Mert a szabadság nem a műnyomatok angyala
aki pucér kebellel és kezében karddal vezényel egy jakobinus ábrándot
nem egy az élveteg eszmék közül
izom és hús a harag tápláléka
eleven rejtélye egy kietlen bolygónak
amit azért kísért meg vér és türelem
hogy tükrében az ember a saját arcát lássa
és győzelme győzelem legyen és bukása bukás.



Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, mágikus erővel a börtönt.



Hisszük a semmit, mert évszázadokon át megcsontosodtak a gyökerei, pusztít, öl, fertőz, hitet, félelmet követel. Felfal mindent, létünket megsemmisíti és újjáteremti, addig kínoz a félelemmel, amíg bátrak leszünk saját bilincseink rabságát elviselni. Hol van ennek a világnak a tiszta kék ege, mely alatt hosszú hajú fekete tündérek eloldozzák a gúzsba kötöttek bilincseit.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal