2012. október 26., péntek

 402902_370305656371866_1557524836_n_large

A végén, amikor valakit elveszítesz, minden gyertya, minden ima hiábavaló lesz, mert az egyetlen dolog, amid marad, az a lyuk az életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett.



Néhányan úgy vélik, az tesz minket erőssé, ha kapaszkodunk valamibe. Pedig néha az, ha elengedjük.



Baj, ha közelebbről akarom ismerni világodat, ha kíváncsi vagyok rá? Kíváncsi vagyok minden vágyadra, minden gondolatodra, mosolyognivalóidra, érintésedre és... Rád!




Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Úgy éreztem, mintha kettőnk között mindennek vége lenne, s mintha ő is úgy érezné, mintha mindennek vége lenne kettőnk között. Ettől azonban oly erős lett a feszültség; nem lehetett vége.



Sokat hibázom. De nagyon igyekszem, hogy ugyanazt a hibát három-négynél többször ne kövessem el.



Van mondjuk egy (...) vágyad, amit el akarsz érni. Így, ahogy vagy, még nem lehet a tiéd. Éretlen vagy rá. Ilyenkor látjuk, hogy a teljesüléshez "idő kell". Ez nem azt jelenti, hogy türelmetlenül nézed az órádat és lapozod a naptáradat, miközben ujjaddal idegesen dobolsz az asztalon, hanem hogy alkalmassá érleled magad a teljesüléshez.



Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki.



Miért ilyen gonosz az élet, miért változtatja meg az embereket? Miért csinál a tiszta, lelkes fiatalokból önző, rideg felnőtteket?



Én sose hittem, hogy van ilyen, kinevettem, aki azt írta vagy állította, jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden – velem akkor ez történt. Csak álltam, néztem rá; és minden sejtem azt mondta, én erre az emberre vártam egész életemen át, miatta zavartam el Z. -t, hárítottam el a házassági ajánlatokat, küldtem vissza G. jegygyűrűjét, én ennek az ismeretlennek a kedvéért születtem, ez a valaki az én világra jöttem indokolása.



Sohasem maguk a körülmények szabják meg a kedélyállapotunkat, hanem mindig a hozzáállásunk a körülményekhez.



- Nem szeretsz már?
- Nem tudom. (...) Azt hiszem, még mindig szeretlek. Csak éppen nem érzem.



A szó csak szél. (...) Nem tehet kárt bennem. Csak hagyni kell, hogy átcsapjon felettem.



A pillantása fogta meg. Valami történt közöttük, amit sem visszavenni, sem letagadni nem lehetett. Talán ez az egyetlen valóságos ebben a világban: így látni valakit, hacsak egyetlen pillanatra is, a lelke legmélyére fúrva a tekintetünket.



A szeretet sosem volt tévedés, sosem volt hiba, még akkor sem, ha viszonzatlan maradt.



Talán életünk során túl sokat foglalkozunk azzal, hogy hol vagyunk, ahelyett, hogy arra próbálnánk rájönni, hogy kik vagyunk.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal