Ma is nélküled lett este, pedig a reggel ezt még elképzelhetetlennek tartottam. Újra és újra egyedül maradok, és szembe kell néznem magammal segítség nélkül. Most ebben a pillanatban talán a magányom is csak arra ürügy, hogy rád gondolhassak. Szeretnélek látni - ennyi az egész. Néha ez is sok.
Októberben van néhány nap, amely majdnem tökéletes.
Az ég kifeszül a fejünk fölött, tiszta kék, olyan mély és makulátlan,
hogy minden megszépül tőle. Az országút mentén vörös, arany,
rozsdabarna, bordó és narancsszínben játszanak a fák. Minden szín
neonfénnyel ragyog, lüktet a nehéz, aranyló napfényben.
Azt
mondják, a hűség örök kötelék. Talán így van, de van egy kis gond.
Hosszú idő, míg a másik bizalmát kiérdemeljük, de elég egy pillanat,
hogy elveszítsük azt.
Vajon a szerelemtől hülyül el az ember, vagy csak a hülyék lesznek szerelmesek?
Az
igazság persze az, hogy sose tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk. Azok,
akik legközelebb állnak hozzánk, becsaphatnak, és idegenek siethetnek
megmentésünkre. Végül a legtöbb ember úgy dönt, hogy csak önmagában
bízhat. Így kerülheti el legegyszerűbben azt, hogy megégesse magát.
Már
nem szerettem, csak valami távoli nosztalgiával gondoltam rá. Jó lett
volna ugyanúgy szeretni, mint hónapokkal ezelőtt, úgy éreztem, sokkal
boldogabb lennék, ha szeretném.
Tükörbe
sokáig kell nézni, sokszor és sokáig, amíg végre megismeri az ember
igazi arcát. A tükör nemcsak sima ezüstlap, nem, a tükör mély is, mint a
tengerszemek a hegyekben, s aki nagyon figyelmesen hajol (...) felülete
fölé, egyszerre a mélybe lát, s mindig új és új mélységeket lát, s
mindig messzebb dereng az arc, mely a tükör fölé hajol, s mindennap
lehull egy álarc az arcról.
Ha nem ismered a fákat, eltévedsz az erdőben, de ha nem ismered a meséket, eltévedsz az életben.
Mennyit ér, aki nem tud, csak tudni vél?
Mennyit ér, aki korlátok nélkül él?
Mennyit ér, aki úgy fordul, mint a szél?
Mennyit ér, aki kér csak, de adni fél?
Mennyit ér, aki korlátok nélkül él?
Mennyit ér, aki úgy fordul, mint a szél?
Mennyit ér, aki kér csak, de adni fél?
Legfelső
belső állapotunkat veszítjük el, ha azt hisszük, hogy a boldogság
valami nyilvános és trendi vacak. Irtózat. Sosem lehet boldog, aki
boldog akar lenni. Embernek kell lenni, és mindig nyitva lenni: készen
kell rá lenni. A többi meglepetés.
Régen
volt. Szerettük egymást, aztán egy kerítés épült közénk, s az ajtó
kulcsa elveszett. Azóta egyedül bolyongok, gyakran megszólítom az
embereket, nem látták-e a kedvesem - senki sem emlékszik rá. Lehet,
egyszer majd találkozunk s akkor én megbocsájtom, hogy szó nélkül
elvágta az arany fonalat, ami összekötött bennünket.
A
megbocsátás a Biblia nyelvén elengedést jelent, de amíg gyenge vagy,
nem tudsz elengedni semmit, mert gyógyulatlan seb van a sérelmed helyén,
és fáj. Addig nem felejted el, amíg meg nem erősödsz. A valódi
önbizalom sérthetetlen.
Kettesben talán lassabban halad az ember, de sokkal messzebbre jut.
Van
egyfajta tűz és indulat, melyet nem a pillanat varázsa fűt, nem az
érzékek és a kíváncsiság, nem az önzés és a becsvágy szítanak, nem, van
egyfajta végzetes parázslás az emberi életben, melyet nem oltanak el
megszokás és unalom, nem olt ki a beteljesülés, sem a kacér kíváncsiság,
nem tud eloltani a világ, igen, mi magunk sem tudunk eloltani.
Mit
ér a szerelem a férfi és nő között, akik folyton-folyvást látják
egymást? Ha azonban nincs érkezésük találkozni, emiatt keservesen
gyötrődnek. (...) Magányosan töltenek hosszú éjszakákat, gondolataik a
felhők távolában szállnak egymás felé, és a múltak vágyaival telve
egyszerű házikójukban emlékeznek - nos, akkor mondhatjuk, hogy
megismerték az igaz szerelmet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése