A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.
A sötétség nagylelkű. Türelmes. Mindig győz. Ám
erejének szívében ott lakozik a gyengesége: egyetlen magányos gyertya
elegendő, hogy elűzze őt. A szeretet pedig több egy magányos gyertyánál.
A szeretet képes lángra lobbantani a csillagokat.
Életem
egy szakasza lezárult. Már régen el kellett volna felejtenem az
egészet. Egy nyári románc, akármilyen intenzív, akkor is csak egy nyári
románc volt. Talán szerelmes is voltam belé, igen, valószínűleg, de
gyerekek voltunk még. A gyerekszerelmek ritkán élik túl a vért és a
halottakat. Vannak ajtók. Én pedig becsuktam ezt az ajtót. Lucy a múlt
részévé vált. Sok időbe tellett, mire ezt elfogadtam. De megtettem, és
sikerült is zárva tartanom azt a nyavalyás ajtót. Most mégis ki kell
nyitnom.
A halottak az élők emlékezetében élnek tovább.
A
halottaknak szükségük van ránk, hogy emlékezzünk rájuk, még ha nem is
tudunk, csak annyit mondani, hogy sajnálom, amíg a szó minden
jelentőségét elveszti és olyan lesz, mint a levegő.
Meggyújtják
a gyertyát, a láng felszökik, kinyújtózik. Örül, hogy életre keltették.
Ráfekszik minden fuvallatra, légmozgásra, kihasználja azokat, tudván,
milyen rövid az élete. S lassan elfogy, egyre szomorúbb, egyszersmind
egyre kétségbeesettebb, végül már reszket, csapong, mielőtt belefúlna az
olvadt viaszba.
A
sír nem csupán egy gödör, amelybe elásnak egy holttestet vagy egy
urnát, hanem menedékhely a szeretteink szívének, akiket az elhunytak
hátrahagynak.
Égett
a gyertya és meglobbant, ha a lehelet, vagy a gondolatok elreppentek
mellette; a lehelet aztán szétesett, a gondolatok fáradtan leszálltak,
mint a haldokló madár, és elmúltak.
Sokféle
temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik tele van
az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat
oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek,
bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye. De én
ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad. Eszembe se
jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak
súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a
figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és
versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben. Jobban szeretem a
virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik.
Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők
szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és
lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a
szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a virág
is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy
sincs kinek.
A halottakhoz való hűség a legjobb jellemek sajátja.
A hagyomány nem azt jelenti, hogy az élők halottak - azt jelenti, hogy a halottak élnek.
A bánat eme perceiben (...) nincs helye hangos szavaknak.
Van
egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami
elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a
napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint
maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.
A
novemberi sírlátogatás sok ember számára puszta konvenció, vasárnapi
"program", mint ahogy az ünnepek tartalma, úgy a gyász tartalma is
gyakran formasággá csupaszul. De legalább annyian vannak, akik az egész
évben bennük rezgő, szelencébe zárt emlékezést engedik ezekben a
napokban fájdalmassá áradni - hogy azután fegyelemmel viselhessék
tovább.
Halottak napján a halottak vigyáznak az emberre.
Mindenszentek: hideg ősz
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.
Látogattunk. Minket senki se látott.
A temetőbe vittünk ki virágot.
Kik idejöttek egyszer, egy napon,
ki voltak írva sok-sok kőlapon.
Elmondtad, Nagyi, mi élők vagyunk,
De közülünk egyenként itt hagyunk
valakit mindig...
A temetőbe vittünk ki virágot.
Kik idejöttek egyszer, egy napon,
ki voltak írva sok-sok kőlapon.
Elmondtad, Nagyi, mi élők vagyunk,
De közülünk egyenként itt hagyunk
valakit mindig...
Mifelénk
a halottak napja a legfontosabb ünnep (...). Ilyenkor tízmillió gyertya
gyúl, a holtak szellemei kikelnek a sírból és karöltve járnak körbe,
mindenki felkerekedik, hogy találkozzék a halottaival, azok meg üdvözlik
az élőket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése