2012. november 13., kedd

 Tumblr_mdfist0p5u1qfyhxgo1_500_large


Minden ember gyári hibás. Én is, te is. Azt hiszed, te nem vagy "hülye"? Mégis szeretlek. Abban a hatalmas zsákban, amelyet a lelkemben nyitottam neked, minden rossz tulajdonságod belefér. Reggelig tudnám sorolni, mi miatt nem vagy szeretetre méltó. Mégis szeretlek!




Jön egy nap. Aminek a reggelét éppúgy utálod, mint az összes eddigit. Ám a napkelte és a napnyugta között történik valami. És este már másként gondolsz a következő reggelre. Mert abban a reggelben már nem csak kötelességek várnak rád, hanem más is. Valaki más. Aki miatt szép az ébredés, szép a nappal, kellemes a munka, nem nyűg a feladat, és csodálatos az élet. Aki miatt már álmodban is a reggelt várod, hogy újra találkozz vele, hogy hallhasd hangját, érezd érzéseit, láthasd szemeit. Akinek ma is szépet, jót szeretnél adni kincseidből, hogy szebbé tehesd életét. És a reggel többé már nem nyűg, a reggel többé nem kötelesség, a reggel már Ő. Létezik ilyen reggel.




Talán feleslegesen ragaszkodunk olyan emlékekhez, amit többé nem élhetünk át, csak imitálhatjuk, de azzal rontunk a helyzeten.





Van a találkozás... amit nem vársz. Ami váratlan... Vagyis... mégsem az... Mert vártad, csak talán nem az eszeddel, nem a tudatoddal, de legbelül érezted, hogy egy napon megtörténik. A találkozás... önmagaddal... egy másik emberben... Félelmetes és lenyűgöző ez a találkozás... Mert bár együtt élsz az érzéssel, lassan talán megszokottá válik, talán már nem is számítasz rá, talán már le is mondtál róla, mégis, megdöbbensz, amikor megpillantod önmagadat... a másikban.





Jó beszélgetni! Csevegni, jókedvűen, mélyen, őszintén, hogy kibukjon belőlünk végre az, amiről magunk se tudtuk, hogy bennünk van!... Akkor jövünk rá, amikor kimondjuk! (...) Életünk legnagyobb pillanata, amikor megnyílunk egymás számára.




Engedd el. Ne ragaszkodj semmihez, hagyd, hogy az Élet mindent az útjára pakoljon. Ha nem követelőzöl, ha nincs kapkodás, tökéletesen összerakja a következő lépéseket, neked csak bíznod kell benne, és lépni nagyokat. Ne legyen energiád kontrollálni a jövőt, vagy a következő lépést fürkészni. Nem megy, és nem is fog menni, ne is akard, hiszen az nem a te dolgod. Annyi kell csak, hogy hallgass az érzéseidre, azok után menj, és tudd, hogy az Élet majd szépen hoz mindent, ha pedig élvezed a pillanatot, és nem a következőn agyalsz, minden a helyére fog kerülni, mert bízol abban, hogy ez nem is lehet másképp.




Akármi is történjen, soha nem akarom elfelejteni, milyen érzés vele lenni. Az érintését, az ízét, még az illatát is olyan mélyen a lelkembe akartam égetni, hogy senki, senki ne vehesse el tőlem.




Nincs szerelem és nincs barátság, amely ha keresztezi sorsunk, ne hagyna bennünk örökre valamilyen nyomot.




Olyankor szeress, mikor rám senki se vár,
Csak akkor keress, mikor őszbe fordul a nyár.
S ha elhamvadnak majd regénybe illő éveink,
Akkor, ahogy először, úgy ölelj megint.




Látlak... A túloldalon. Ahogy ott állsz a folyó partján, és nézel. Rám. És érzel. Engem. Én pedig téged. Aztán egy cölöpöt verek a mederbe. És te is. Aztán még egyet és még egyet. Aztán pallókat teszünk a cölöpökre. Egyre többet és többet. És egy napon a cölöpök, a pallók összeérnek. Elindulsz felém. Elindulok feléd. És középen találkozunk. A Lélekhídon.




A szeretet terhet nem érez, fáradságot nem szenved, többre vállalkozik, mintsem elbírná. Lehetetlenséget nem ismer, mert azt állítja, mindenhez van ereje és minden lehetséges.




Szeretik azt mondani nekünk, hogy fontos igazat mondani, de tapasztalataim szerint a valódi boldogság forrása az, ha azt mondjuk az embereknek, amit hallani akarnak, ami általában messze nem ugyanaz...




Valaki megmondhatná már nekem, miért fáj mindig mindennek a vége. Miért rettegek már a dolgok elején a végétől?! (...) Legalább azt tudnám, miért függök ennyire az emberektől, és miért tud rámszakadni a semmiből a végtelen magány.



Senki sem azt látja, ami van, hanem amit képzel róla. Szemed egy külső képet közvetít befelé - de a lelked teremtő varázshatalma a képet átfesti és átdramatizálja; (...) már csak a félelmeiden, reményeiden, emlékeiden, szereteteden és utálatodon átszűrt "valóságot" engeded be.




Emlékszel? Fázott a kezed.
Őszt emlegettünk s féltünk tőle.
(...)
Leheletemmel ujjaid
szívesen melengetném: hol vagy?
Szederágat horzsol a fény. Ma
nem találkozunk.
Sem holnap.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal