Minden ember gyári hibás. Én is, te is. Azt hiszed, te nem vagy "hülye"? Mégis szeretlek. Abban a hatalmas zsákban, amelyet a lelkemben nyitottam neked, minden rossz tulajdonságod belefér. Reggelig tudnám sorolni, mi miatt nem vagy szeretetre méltó. Mégis szeretlek!
Jön egy nap. Aminek a reggelét éppúgy utálod, mint az
összes eddigit. Ám a napkelte és a napnyugta között történik valami. És
este már másként gondolsz a következő reggelre. Mert abban a reggelben
már nem csak kötelességek várnak rád, hanem más is. Valaki más. Aki
miatt szép az ébredés, szép a nappal, kellemes a munka, nem nyűg a
feladat, és csodálatos az élet. Aki miatt már álmodban is a reggelt
várod, hogy újra találkozz vele, hogy hallhasd hangját, érezd érzéseit,
láthasd szemeit. Akinek ma is szépet, jót szeretnél adni kincseidből,
hogy szebbé tehesd életét. És a reggel többé már nem nyűg, a reggel
többé nem kötelesség, a reggel már Ő. Létezik ilyen reggel.
Talán feleslegesen ragaszkodunk olyan emlékekhez, amit többé nem élhetünk át, csak imitálhatjuk, de azzal rontunk a helyzeten.
Van
a találkozás... amit nem vársz. Ami váratlan... Vagyis... mégsem az...
Mert vártad, csak talán nem az eszeddel, nem a tudatoddal, de legbelül
érezted, hogy egy napon megtörténik. A találkozás... önmagaddal... egy
másik emberben... Félelmetes és lenyűgöző ez a találkozás... Mert bár
együtt élsz az érzéssel, lassan talán megszokottá válik, talán már nem
is számítasz rá, talán már le is mondtál róla, mégis, megdöbbensz,
amikor megpillantod önmagadat... a másikban.
Jó
beszélgetni! Csevegni, jókedvűen, mélyen, őszintén, hogy kibukjon
belőlünk végre az, amiről magunk se tudtuk, hogy bennünk van!... Akkor
jövünk rá, amikor kimondjuk! (...) Életünk legnagyobb pillanata, amikor
megnyílunk egymás számára.
Engedd
el. Ne ragaszkodj semmihez, hagyd, hogy az Élet mindent az útjára
pakoljon. Ha nem követelőzöl, ha nincs kapkodás, tökéletesen összerakja a
következő lépéseket, neked csak bíznod kell benne, és lépni nagyokat.
Ne legyen energiád kontrollálni a jövőt, vagy a következő lépést
fürkészni. Nem megy, és nem is fog menni, ne is akard, hiszen az nem a
te dolgod. Annyi kell csak, hogy hallgass az érzéseidre, azok után menj,
és tudd, hogy az Élet majd szépen hoz mindent, ha pedig élvezed a
pillanatot, és nem a következőn agyalsz, minden a helyére fog kerülni,
mert bízol abban, hogy ez nem is lehet másképp.
Akármi
is történjen, soha nem akarom elfelejteni, milyen érzés vele lenni. Az
érintését, az ízét, még az illatát is olyan mélyen a lelkembe akartam
égetni, hogy senki, senki ne vehesse el tőlem.
Nincs szerelem és nincs barátság, amely ha keresztezi sorsunk, ne hagyna bennünk örökre valamilyen nyomot.
Olyankor szeress, mikor rám senki se vár,
Csak akkor keress, mikor őszbe fordul a nyár.
S ha elhamvadnak majd regénybe illő éveink,
Akkor, ahogy először, úgy ölelj megint.
Csak akkor keress, mikor őszbe fordul a nyár.
S ha elhamvadnak majd regénybe illő éveink,
Akkor, ahogy először, úgy ölelj megint.
Látlak...
A túloldalon. Ahogy ott állsz a folyó partján, és nézel. Rám. És érzel.
Engem. Én pedig téged. Aztán egy cölöpöt verek a mederbe. És te is.
Aztán még egyet és még egyet. Aztán pallókat teszünk a cölöpökre. Egyre
többet és többet. És egy napon a cölöpök, a pallók összeérnek. Elindulsz
felém. Elindulok feléd. És középen találkozunk. A Lélekhídon.
A
szeretet terhet nem érez, fáradságot nem szenved, többre vállalkozik,
mintsem elbírná. Lehetetlenséget nem ismer, mert azt állítja, mindenhez
van ereje és minden lehetséges.
Szeretik
azt mondani nekünk, hogy fontos igazat mondani, de tapasztalataim
szerint a valódi boldogság forrása az, ha azt mondjuk az embereknek,
amit hallani akarnak, ami általában messze nem ugyanaz...
Valaki
megmondhatná már nekem, miért fáj mindig mindennek a vége. Miért
rettegek már a dolgok elején a végétől?! (...) Legalább azt tudnám,
miért függök ennyire az emberektől, és miért tud rámszakadni a semmiből a
végtelen magány.
Senki
sem azt látja, ami van, hanem amit képzel róla. Szemed egy külső képet
közvetít befelé - de a lelked teremtő varázshatalma a képet átfesti és
átdramatizálja; (...) már csak a félelmeiden, reményeiden, emlékeiden,
szereteteden és utálatodon átszűrt "valóságot" engeded be.
Emlékszel? Fázott a kezed.
Őszt emlegettünk s féltünk tőle.
(...)
Leheletemmel ujjaid
szívesen melengetném: hol vagy?
Szederágat horzsol a fény. Ma
nem találkozunk.
Sem holnap.
Őszt emlegettünk s féltünk tőle.
(...)
Leheletemmel ujjaid
szívesen melengetném: hol vagy?
Szederágat horzsol a fény. Ma
nem találkozunk.
Sem holnap.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése