DIY / DO IT YOURSELF / AUTUMN / ŐSZI WHATCANIDO / HALLOWEEN

 

Most elindultam valamerre. Merre? E pillanatban nem törődtem vele. Magamon éreztem a szemét. Annyi meleg áradt a szeméből... Boldog voltam.

Erkölcsi és szellemi épségünk szempontjából talán semmi sem olyan hasznos, mint ha olyan emberek közé kerülünk, akik nagyon különböznek tőlünk, céljainkhoz semmi közük, és ha meg akarjuk ismerni őket, szinte ki kell vetkőznünk magunkból.

Megvan az a balga szokásom, hogy általában szeretem az embereket, hacsak nem túlságosan kellemetlenek. Ami jó van a jellemükben - ha egyáltalában van valami jó -, azt hamarabb meglátom és ennek alapján alkotok képet róluk.

Szavak, melyek megszületnek, s azonnal megértésre találnak, mindez olyan, mint a sötét, zavaros vízből kiemelkedő sziget.

Mindenki így jár,
ködbeburkoltan, árván, hangtalan,
nem látjuk,
nem értjük egymást:
mert, jaj, mindenkinek más világa van!

Az együttélés nagy problémája mindig az, hogy miként szeressük egymást hatalmi játszmák nélkül.

Megverjük magunkat a mások iránti vaksággal. Az emberi sors, pontosabban az emberiben megnyilatkozó isteni sorsa: várni, amíg elmúlik a magunk vagy a mások vaksága, amíg a szemek kitárulnak, a szívek befogadnak. Generációk múlnak, évszázadok telnek ebben az örökös várakozásban; és soha nem lesz vége, sosem érkezik el a pillanat, amikor mindenki mindent és mindenkit felismert.

Várakozással és némi aggodalommal tekintek következő találkozásunk elé. Aggódom (...), hogy a várakozást szinte mindig csalódás követi; hogy az a különös öröm, amiről ír, egyszerinek és megismételhetetlennek bizonyul.

A legtöbb ember szeret beszélni, és nem tud figyelni a másikra. (...) Figyelni hosszan, csendesen és mélyen egy másik emberre - nehéz. Hogy ezúttal ne rólam legyen szó, hanem rólad. Hogy most ne én legyek fontos, csak te. Hogy nekem mi fáj, mi a bajom, nem lényeges. Odaadom neked a figyelmemet. Tiéd a lelkem, az időm - ez nem könnyű.

Nem hiszek feltétlenül a házasságban, de a monogámiában igen. Egy férfinak, egy nőnek, amikor megtalálják a szerelmet, ott kell megállniuk. Annyira nehéz kommunikálni, annyira egyedül vagyunk, önmagunkba zárva, hogy egy egész életen át tart, amíg megtanulunk megismerni valakit.

Az élet nagy, igazán végzetes drámái oly csendesen kezdődnek, hogy már nyakig benne ülünk a drámai helyzetben, s még mindig nem értjük. A rák, a szégyen, a bukás, a nagy csalódás nem úgy kezdődik, mint az irodalomban: egy napon észreveszünk egy pattanást, vagy telefonál valaki, s olyan különösen beszél a készülékbe, nem is értjük igazán a szavait, vagy a nő, akit szeretünk, egyszer elfordítja fejét, szórakozottan. Így kezdődik. Nem. Ilyenkor már meg is történt. A végzet csendes. Csak a baleset ordít, sivít és csilingel.

Miközben magunkból adunk, rengeteget kapunk. Az energiák oda-vissza hatnak.

Az élet, kedvesem, teljesség. Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba, alkotják egymást, egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, s ez az élet.

Nem attól lesz boldog egy párkapcsolat, ha egyáltalán nincsenek a két ember között összeütközések. Sokkal inkább arról van szó, hogy a boldog párkapcsolatokban másképp kezelik a konfliktusokat - és ezt meg lehet tanulni.

A kaland természetéhez tartozik, hogy rövid időn belül véget ér: ilyen ez a műfaj, ilyen az aránya és a szabálya.