DIY / DO IT YOURSELF / AUTUMN / ŐSZI WHATCANIDO / HALLOWEEN

 

Az állatok számára sokkal könnyebb minden, viszont azok, akik képesek szeretni és gyűlölni, harcolni és békét kötni, álmodni és reménykedni, sokkal gazdagabb életet élnek.

Ha van rosszabb annál, mikor nem értik meg, az az, ha tökéletesen megértik az embert, mielőtt esélye lenne egy jót duzzogni a meg nem értettség miatt.

Senki ne magyarázza, mi a jó,
Majd beleharapok magam,
És ha kihullanak is a fogaim,
Legalább magamnak csináltam.

Ha nagy leszek, aranyásó leszek.
Nem kell, hogy kinevess.
Meg fogom tanulni az értékes közül
Kimosni a szemetet.

Úntat várni, elmúlni csiszolatlan rozsdállva és nem munkában ragyogni! Csak lenni: még nem élet. Ezer élet együtt se volna sok, és hogy fogy ez az egy is!

Ha azt kérdezed: - Hol a helyem ezen a világon?, akkor tedd fel magadnak a kérdést: - Kinek van helye a szívemben? Ha azt kérded: - Hol találok szeretetet?, azt javaslom: Légy szeretet!

Felismerem, hogy felelős vagyok azért, hogy hogyan látom a történetemet. Hogy teljesen más érzékelések jönnek létre bennem, ha beállítom a fókuszt. Minden sejtemmel érzem, hogy mindent megkaptam, amit lehetett, mert mindenki azt adta nekem, amit tudott.

A szívem természetéből adódóan nyitott és együttérző. Mivel azonban félek a fájdalmas érzésektől és helyzetektől, korlátokat állítok, hogy megvédjem magam.

Az álmok nem jelentenek sokat. Nincs alakító erejük, nincs visszfényük az életre... legalábbis ritkán esik meg, hogy kihatnak a nappalra. A tudományban, a művészetben és az irodalomban van példa reá.

Ritkán oka az álom valaminek; majd mindig csak következmény.

Mindentől féltjük azt, akit szeretünk, mert végső értelemben talán a halálra vagyunk féltékenyek.

Valahol messze, messze a látható események előtt kezdődik a háború; természetesen az emberek lelkében kezdődik, s mire hadszíntér lesz belőle, halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, addig az emberek lélekben már belenyugodtak.

A háború úgy kezdődik, hogy az emberek, mindenütt a világon, szobákban ülnek, napi gondjaikról, becsvágyaikról beszélnek, s aztán egyszerre kiejti valaki ezt a szót: "háború" - s akkor nem hallgatnak el, nem merednek maguk elé szótlan iszonyattal, hanem minden hangnemben, természetes hangsúlyozással felelik: "háború" - s arról beszélnek, lehetséges-e, s mikor, s milyen mértékben? Így kezdődik.

A test gyáva, meglapul, mint a lázadó fenevad, ha korbácsot mutatnak neki. A lélek minden.

Az emberrel (...) negyven-ötvenöt éves koráig valóságosan megtörténik az élet. Akkor már tud valami foghatót, igazit; ez a tudás nem bölcs, nem is "mély", nem elégít ki; de addig már látott az ember halottakat és élőket, az élet csodálatosan ismétlődik, semmi sem történik úgy, ahogy várjuk, semmi nem olyan meglepő.