2013. január 28., hétfő

 Tumblr_mc57qirjff1r2nazno1_400_large


Nem érdekel, hogy ki vagy, azt mutasd, hogy mit tudsz. Tudsz-e értékelni, vagy egyáltalán örülni nekem, vagy csak passzolni vagy képes a labdákat, amik csak úgy jönnek, meg aztán mennek. El messzire, mert hosszasan egyikkel sem tudsz játszani. Be tudod-e lopni magad a szívembe, úgy, hogy ott is maradj. Ne csak pár napra, hanem tovább. Mert persze egy pillanatra mindenki tud varázsolni. Na jó, akár még két napra is. De a varázslatot fenntartani, na az az igazi művészet.




Párban élni nehéz, mert elköteleződni, áldozatot hozni nehéz, de ha a megfelelő személyért teszed, akkor nem az. Ha ránézel a másikra és azt érzed, hogy senki másra nem vágysz, akkor nincsen ennél könnyebb dolog, de ha nem így érzel, akkor nem ő az igazi.




Addig, amíg többet akarsz és nem elégszel meg annyival, amid van, addig változhat az életed... és tudod mit? Változni is fog. Csak jobb lehet. Csak hidd el, hogy megérdemled. Hidd el, hogy neked is lehet jobb, mert miért ne, csináld és ne kérdezősködj. Húzzál előre, oda, ahova érzed, hogy menned kell. Ne foglalkozz semmivel, csak élvezd az utat. Talán ez a legnehezebb. Mosolyogni akkor is, amikor legszívesebben feladnád az egészet. Mosolyogni, miközben hullanak a könnyeid. Elfogadni, hogy az élet edz, és nem ellenkezni. De menni kell. Nem feladni, mosolyogni, harcolni, leginkább magaddal, és hinni. Hinni mindig, mert semmi sem történik véletlenül. Minden téged szolgál, ha hiszed, ha nem. És tudod mit? Csak ez számít.




Aki ismer, az rád néz és tudja. Tudja, ha fáj, hogy szétszakadtál legbelül, tudja minden szó nélkül, ha nem, és azt is, hogy mikor rejted több kilónyi festék mögé az arcodat. Hogy mikor takargatsz valamit, vagy épp rejted el magad úgy, hogy még véletlenül se jöjjön rá senki sem arra, hogy baj van. Méghozzá nagy. De azt nem kell mindenkinek tudnia. Miért is kellene. Úgysem tudnának mit kezdeni vele, hiszen neked kell megoldanod, talpra állnod, meg minden. Nekik úgyis csak egy hiszti lesz a sok közül. Miért is lenne más. Közben meg nem az. Köze nincs a hisztihez. De ezt csak az ismerheti, aki benned van. Akit beengedtél, és nem az előszobában váratsz. Belőlük meg kevés van.




Mindig megkapjuk azt a bizonyos második esélyt: megtanulunk elesni, felkelni és nevetni.




A Napfényt is sötét, hideg napokon tudjuk igazán értékelni. A közelséget is akkor értékeled, ha már volt távol is. És a jelenléte is akkor válik igazi értékké, ha már egyszer is hiányzott. Minden jót a rossz ismeretében értékelünk. Minden a rossztól válik jóvá.





A nő addig kacér, míg nem szerelmes.




Ha az emberre valaki szeretettel néz, az olyan, mint a napfény, amely az alvó magot kihozza a földből. Télen miért nem virágzik a cseresznyefa? Mert nem látja értelmét a kibontakozásnak, tudja, hogy a fagy elpusztítaná a szirmait, nem bízik a környezetében, érzi, hogy veszélyben van. Az emberi szívben is megbújik egy kis bimbó, de ha nincs, aki kedvesen rámosolyogjon, hozzá szóljon, akkor inkább bezárva marad.




Lelke mélyén mindenki érzi, hogy akkor élt teljes életet, ha úgy gondolhat magára, mint akinek az élete nem volt hiábavaló. Hogy ezt a helyet, ezt a bolygót, amelyikben éltem, jobbként hagyom el, mint amikor ideérkeztem. Hogy valakinek az életét mélységesen megérintette az én létezésem. Ezt mindannyian szeretnénk. Ennek semmi köze az életkorodhoz vagy önmagad megtalálásához. Bárki is lennél, bármennyi idős, csak egy gondolat választ el attól, hogy megváltoztasd az életed.




Érezni fogod legbelül, ha megértél a találkozásra. Becsülni fogod magad annyira, hogy tudd csak azt elfogadni, akire szívből vágysz. Nem beérni kevesebbel, csakis a legjobbal. Csak akkor és csakis akkor fog értelmet nyerni a milliónyi kiontott könnycsepp, és a be nem teljesedett, szappanoperásdis kapcsolatok. Érteni fogod, hogy velük miért nem volt rózsaszín köd, és vele miért van. Ugyanis ha bármelyikkel jött volna a nagy rózsaszín felhő, soha, de soha nem ülhetnél most ott mellette. És az szívás lenne.




Talán egyszer majd el tudjuk fogadni, hogy csak hagyni kell az Életet, hogy tegye a dolgát, és nem azt hinni, hogy közbe tudunk avatkozni. Nem. Nem tudunk. Legalábbis a nagy dolgokba nincs beleszólásunk. Azok csak úgy jönnek. Nem kérdeznek, beállítanak, mert aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Aminek el kell mennie, az bizony elmegy. Eltűnik, és nem jön vissza. Miért is jönne. Nincs rá szükséged. Hiheted, hogy de, viszont az Élet nem traktál feleslegesen - ha tudatos vagy. Ha csapongsz, és képtelen vagy a szíved után menni, akkor persze mások lesznek a szabályok. Ha menne, ragaszkodsz hozzá tíz körömmel, görcsösen, és tönkreteszed az egészet. Talán te is érzed, de mennyire jó az, amikor elhiteted magaddal, hogy te szövöd a szálakat. Pedig az igazság az, hogy a szálakba nem szólhatunk bele. Azok szövődnek maguktól. Azt hiszed, hogy de, közben meg vannak kötődések, amik túlmutatnak mindenféle egyszerűségen, mert különlegesen elszakíthatatlanok a maguk nemében.



Szeretlek ilyen boldognak, nyugodtnak és gondtalannak látni, és szeretem a tudatot, hogy részben én vagyok az oka.





Én mindig úgy éreztem, hogy az élet igazi értelme az, hogy boldog legyél, hogy örvendj az életnek, hogy elérj oda, ahonnan nem akarsz megint máshova eljutni. Annyian élnek küszködve, próbálván elérni oda, ahol nincsenek, de valahogy soha nem érkeznek meg.




Egy pillantással mindent el lehet mondani, és később le is lehet tagadni, hiszen egy pillantást nem ismételhetünk meg szó szerint.




Attól félek, hogy egyszer a technológia fontosabb lesz, mint az emberi kapcsolatok. Lesz a világon egy generációnyi idióta.

Címkék: , ,

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal