Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...
Ősz és tél
után tavasz következik, akkor is, ha semmit sem tesz az ember, csak
vár. Talán a boldogság is ilyen? Magától eljön, ha itt az ideje?
Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal és éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vizpart s vonatfütty, s mindenben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal és éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vizpart s vonatfütty, s mindenben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Igen,
sírok. Férfi létemre. Hát a férfinak nincs szeme, a férfinak nincs
keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? Nem ugyanaz a táplálék
táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a tél
és nyár hűti és hevíti, mint a nőt? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? Ha
csiklandoztok, nem nevetünk-e? Ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? Akkor
hát miért ne panaszkodhatnának a férfiak is? Miért ne sírhatna a katona
is? Mert az férfiatlan? Miért lenne férfiatlan?
Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörög, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörög, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
De messze jársz is tőlem már. Emléked
szívemben lassan megcsendesedik.
Elhalkul, mint a távolodó léptek,
hideg vagyok, közömbös, hó esik.
A tél a szerelmemet összehúzza,
fel-feldobbansz bennem, de merre vagy?
nem sejtem már. Magános lettem újra,
és dermedt. És dermesztek, mint a fagy.
szívemben lassan megcsendesedik.
Elhalkul, mint a távolodó léptek,
hideg vagyok, közömbös, hó esik.
A tél a szerelmemet összehúzza,
fel-feldobbansz bennem, de merre vagy?
nem sejtem már. Magános lettem újra,
és dermedt. És dermesztek, mint a fagy.
Az öblös fotelban elterpeszkedve beitta a tél
varázsos szépségű, nyugalmas hangulatát, pislákoló gyertya és illó
fenyőgyanta illatát szívta a tüdejébe, és azt gondolta: boldog. És
mindössze ennyi az egész; amíg megszállottan, kétségbeesetten űzte a jó
érzést, az félénken elbújt előle, ám most, midőn leült csendesen,
előmerészkedett és rátalált.
Szívemnek sírboltot építek, hogy megnyugodhassék; begubózom, mert mindenütt tél van; a vihar elől boldog emlékeimbe takarózom.
A tél börtön. Minden évben lesittelnek minket. Hagyni kell. Győzni kell.
Arra gondolok, mit tennék, ha a tél
valami varázslat folytán bogárrá változna egy percre. Először is
megfognám, úgy gondolom. Aztán egyenként kitépném a szárnyait. Aztán
egyenként kitépném a lábait is. Aztán beledobnám egy pók hálójába, és
végignézném, ahogy a pók megeszi. És közben mosolyognék.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése