~

Felnőttünk. Mikor történt? És hogy lehet megállítani?

A múltat el kell felejtenünk! Azelőtt talán nem szerettem őt annyira, mint most. De ilyen esetekben legnagyobb baj a jó emlékezőtehetség.

A leggyötrőbb fájdalom: az önvád fájdalma.

Az univerzum törvény szerint működik. Amikről fizikaórán tanultunk. Tudod, mint a mozgás törvényei, vagy az, hogy semmi sem mozog gyorsabban, mint a fény. Vagy a gravitáció. Nem történnek lehetetlen dolgok. Maga a szó is ezt jelenti.

A háború nem éri meg, egy háború sohasem éri meg. Még ha megérné, akkor sem éri meg.

Mindenkinek vérében van az oktatás, pedig csak arra taníthatjuk az embereket, amit nem érdemes tudni.

Manapság mindenből akkora hűhót csapnak az emberek! Ha fogat húzatnak, injekció kell nekik, ha nem tudnak aludni, orvosságot szednek, kényelmes széken meg párnán hajlandók csak ülni, a lányok nem törődnek a testtartásukkal, s nyaranként félmeztelenül heverésznek a strandon.

Minél többet tanulsz, annál kevésbé félsz. És tanuláson nem az iskolai tudást értem, hanem az élet tapasztalati megismerését.

Amikor fiatalok vagyunk, többféle jövőt képzelünk el magunknak; amikor megöregszünk, többféle múltat képzelünk el másoknak.

A lelkifurdalás szó szerint a lelket átfúró fájdalom: ezt éljük át, mikor ilyet érzünk.

Ha egy arc rácáfol a szavakra, az arcot kérdezzük. Elég egy hamis tekintet, egy elpirulás, egy arcizom elnyomhatatlan megrándulása, és már tudjuk. Rájövünk a képmutatása vagy az álságos beszédre, és előttünk a meztelen igazság.

Van objektív idő, és van szubjektív idő, olyasmi, amit az ember a csuklója belső oldalán hord, ahol a legjobban tapintható a pulzus.

Fogadsz egy kapcsolatra, megbukik, továbbállsz egy következő kapcsolatra, az is megbukik; lehet, hogy a veszteség nem a két negatív összege, hanem a tét sokszorosa. Legalábbis így érződik. Az élet nem csak összeadás és kivonás. Van, hogy a veszteség, a kudarc halmozódik, sokszorozódik.

Az eloszlás törvényszerűségei szerint a legtöbbünknek az a sorsa, hogy átlagosak legyünk.

Minél tovább élünk, annál kevesebben maradnak körülöttünk, hogy kétségbe vonják az elbeszélésünket, és emlékeztessenek arra, hogy a mi életünk nem a mi életünk, hanem csak egy történet, amelyet az életünkről mondtunk el. Másoknak, de főleg magunknak.