2013. augusztus 16., péntek

Hair girl | via Facebook

Monoton menetel a tömeg, ahogy kell.
Öreg és fiatal, míg meg nem hal,
Odakint nagy a rend, idebent néma csend.
Nem ereszt a kereszt, mit hittél.


Soha ne engedj be egyetlen pasit se a szívedbe. Halálos hiba.

Az élet egymás hegyén-hátán halmozódó pillanatok sorozata, és mindegyikük utazás a vég felé.


A repülőtér a nagy érzelmek színtere, ahol emberek találkoznak, esetleg életük fordulópontjához érnek, történetek kezdődnek vagy fejeződnek be.


A tűz egy pillanatnyi, átmeneti dolog - a tünékenység megtestesülése. Hirtelen jön, életre üvölti magát, amikor a forróság összeér a levelekkel, és fellobban, éhesen táncol, amíg körülötte minden megfeketedik, és összetöpörödik. Amikor már semmi sem maradt kialszik, eltűnik, semmit sem hagy hátra, csak felhasználhatatlan tápláléka hamvait.


Nem érdekes, mások mit gondolnak, ha tudod, hogy igazad van.


Földre szálló angyalod, 
ki új csodákkal tér hozzád, 
láthatod, én nem vagyok. 
De lángot én is gyújthatok, 
hogy bánatodnak égboltján
felragyogjon csillagod.



Az erősebb fölfalja a gyengébbet, mint a halak. Az ügyes gladiátor átszúrja az ügyetlent, a jó költő elnémítja a rosszat. Nincs kegyelem. És mindig így lesz, talán évezredek múlva is. Hogy haladunk-e, mint egyes bölcselők állítják, azt nem hiszem. Az ősember négykézláb mászott, én kocsin repülök, nagy gyorsasággal, mert már ismerem a tengelyt és a kereket. De ez nem haladás. Mind a ketten egyet teszünk: megyünk. Az lenne a haladás, hogyha legyőzhetnénk önmagunkat, itt belül, belátás által, hogyha két édestestvér, ki az örökségen osztozkodik, nem gyűlölné meg egymást halálosan azért, amiért az egyik száz sestertiusszal többet kap a másiknál. Erre nem tartom az embert képesnek soha.


Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig. Megállnak, s megvárják, míg ellepi őket a hó.


Mindig mást kapsz - pontosan azt, amire szükséged van. Azt az ölelést, ami megnyugtat, vagy épp a tekintetet, ami felvillanyoz. Az persze már a te dolgod, hogy megtanuld elfogadni azt, hogy meddig tartott, és nem "csak még egy utolsót, csak még egyet, aztán mehet" könyörögni, miközben tudod, hogy semmiből sem kaphatsz többet, csak annyit, amennyit neked szántak.


Olyan vagy, mint a borostyán. Az is csak egy erős fába kapaszkodva képes életben maradni, máshogy nem. Tanulj meg a saját erődből, a saját gyökereiden állni!

Bárki, aki elindít egy érzést benned, valójában csodát hoz az életedbe. Légy hálás érte, mert olyat mutat, amit eddig még nem éreztél - hisz minden megismételhetetlen. A mosoly, ahogyan rád néz, vagy épp megölel... kétszer nem történik meg ugyanaz.


A kezdet mindig tiszta és mindig izgalmas, aztán jönnek a hibák és kompromisszumok, így teremtjük a saját démonainkat!


Alighanem csak a kötözni való bolondok tagadják, hogy a gyomor azért teremtetett, hogy emésszen, a szem, hogy lásson, a fül, hogy halljon. (...) Igen, mondják, de ha Isten egyvalamit szemmel láthatóan szándékosan teremtett, akkor mindent szándékosan kellett tennie. Nevetséges volna egy adott esetben elfogadni a Gondviselést, a többi esetben pedig tagadni. Mindazt, ami létrejött, Isten előre látta és elrendezte. Nincsen elrendezés cél nélkül; nincs okozat ok nélkül; tehát minden egyformán egy végső ok eredménye.

Címkék: ,

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal