Talán ez az egyik legizgalmasabb dolog. Amikor egy ember levetkőzik előtted, nem durván a bőrét mutatva meg, hanem a lelkét: finoman kibújik a valamelyik rárakódott szerepéből. Ez az igazi meztelenség, az őszinteség.
Sokszor elmegyünk egymás mellett, nem becsüljük meg azt, aki mellettünk van. Másra vágyunk. Az igazi szerelem egy egyenrangú kapcsolat, nehéz, küzdelmes munka, hiszen el kellene fogadnunk a másik árnyoldalát is, ami üzenet saját magunk árnyoldalainak elfogadására is.
Azt gondolom, hogy két külön dolog az egyedüllét és a magány. Arra, hogy az ember időnként egyedül legyen, még egy jó házasságban is szüksége van, de ha van egy igazi partnere, akkor valahol a zsigereiben mindig érzi, hogy nem magányos... csak éppen most egy órára, egy hétre, egy hónapra egyedül maradt, de ez elmúlik, mert van, aki hazajön hozzá. A magány viszont: társ nélküli, tartós egyedüllét. Ez valóban kínzó lehet. Szenved is tőle férfi és nő, a legkülönbözőbb korosztályokban. Ráadásul a magány még zárkózottabbá, még magányosabbá teheti az embert.
A szerelem olyan, mint a halál. Tudjuk, hogy eljön értünk, csak azt nem tudjuk, mikor.
A boldogság a jövőben van. Nem igaz. Te itt és most vagy boldog, de nem tudod, mert a hamis elképzeléseid, a torzított látásmódod nem enged szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól, konfliktusaidtól, bűntudatodtól és még egy sereg dologtól, amire programozva vagy. Ha mindezt átlátnád, rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla.
Elpusztulok, de nem tudok élni nélküled. Akard, hogy élhessek melletted. Minden gyötrelmedet érzem. Kalauzod nem merek lenni, de esküszöm: mindent teérted. Hiszen csak te vagy nekem valaki.
Azokban a pillanatokban, amikor minden hasztalan, szeretni akkor is tudunk, anélkül, hogy viszonzást, változást, köszönetet várnánk.
Egy szerelem teljesen ki tud hűlni, elmúlni, meghalni, de annak a halott szerelemnek a sírja, az ott marad a lelkünkben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése