II. Blogverseny

 

A modern társadalomban az emberek többsége az élet kellékeinek a megszerzésére fordítja minden energiáját. Élni már nem marad ideje.

Nem tudom, hogy mi a lényege egy ember életének: a tettei, viselt dolgai, vagy olyasféle megfoghatatlan apróságok, mint egy ködös téli reggelének a hangulata. Nyilván elválaszthatatlanul hozzátartozik életünkhöz minden fűszál, ami az utunkba akad: minden gondolatunk, vágyunk, törekvésünk; emlékeink, indulataink; egészségünk, pénzünk, munkánk, hitünk; a szívünkben bujkáló titkos várakozások és a pillanat látható, érzékelhető jelenségei; s nyilván még sok minden.

Ilyen az élet, szomorú és fennkölt is egyben. Bebocsátást nyerünk ebbe a csodálatos világba, megismerkedünk egymással, és egy ideig egymás oldalán megyünk. Utána megszűnünk létezni a másik számára, és végleg eltűnünk, éppoly kurtán-furcsán, ahogyan érkeztünk.

Érezte a mai napot, és örömét lelte a gondolatban, hogy még fiatal, megvan benne a fiatalság egyensúlya, még van ideje elölről kezdeni az életet, még minden megváltozhat, és az eltékozolt ifjúság, bármit is mondjanak a dalok és a közmondások, visszatér megváltozott, konkrétabb alakban.

Attól szép a mozi, hogy különböző világokat tud benne fölismerni az ember, de a saját világa is folytatódik.

Kell, hogy legyen egy cél a fejedben: följutni a csúcsra. De ahogy haladsz fölfelé, egyre több dolgot láthatsz, és semmibe nem kerül néha megállni és élvezni a kilátást. Minden meghódított méterrel egyre messzebb látsz, és ezt ki kell használnod, hogy olyan dolgokat fedezhess föl, amiket addig nem vettél észre.

Igazán az él, aki minden hangulatának enged.

Amikor még nem ismertem az életet, írtam. Most, hogy föltárult előttem az élet értelme, nem kell már írnom. Az életet nem lehet megírni, csak megélni.

Az élet olyan, mint egy számzáras lakat. Az a feladatunk, hogy megtaláljuk a számjegyek helyes sorrendjét, és akkor minden a miénk lehet.

Az út vége. Mindig ugyanarra gondolok, ha egy szép emléket keresek. Akárhogy is kutatok az emlékeim közt, ez az egyetlen, amire érdemes emlékezni. Olyan, akár egy bazári rajz, megnyugtató és hazug. Mint egy szép karácsonyi mese. Elhisszük, hogy az élet valóban ilyen. Csupa szép pillanat és olykor egy-egy leküzdendő nehézség. Azoknak a hősies hazugsága ez, akik sosem adják fel.

Mindegyikünknek meg kell barátkoznia a halál gondolatával, ha valóban jóvá akar válni. Nem szükséges naponta vagy óránként rágondolnunk. De valahányszor az élet útján olyan pontra jutunk, ahol a köröttünk levő világ elhomályosul, és előttünk a távolban világosan feltárul az út vége, ne hunyjuk be a szemünket. Álljunk meg egy pillanatra, nézzünk a távolba, aztán menjünk tovább. Ha ily módon gondolkodunk a halálról, megtanuljuk szeretni az életet. Ha megbarátkoztunk a halállal, minden hetet, minden napot ajándéknak tekintünk majd. Csak ha képesek vagyunk - lépésről lépésre - ilyennek elfogadni az életet, akkor válik számunkra igazán értékessé.

Ne gondold, hogy az életünk többet jelent annál, hogy felkel a nap és lenyugszik. Ne gondold, hogy ez örökre így marad; nem tudhatjuk. Mikor felébredek, nem várom, hogy a nap felkeljen, de ha mégis felkel, az ajándék.

Előbb-utóbb úgyis holtan végzi az ember. (...) És nagyjából ennyi az egész. Éled az életed, igyekszel, amennyire csak telik tőled, de igazából úgysem számít, mer` a végén úgyis csak meghalsz.

Az élet nem más, mint gyöngyként egymás mellé fűzött átmeneti megoldások sorozata.