2012. június 24., vasárnap

Tumblr_m61g6twlqe1rra1v1o1_500_large
Nem mindig azok a napok a legnehezebbek, amelyeken történik valami velünk. A rettentő nemtörődés lassú, béna órái is megviselik a lelket.



A csalódás mindennap elvisz az ember lelkéből egy darabot.

Arra gondolt, hogyha majd a kisleánya megszületik, neki meg kell tanulnia mindent, amit az anyja nem tud. És mikor fiatal lesz, azt is meg fogja tudni, hogy az emberek sohase lehetnek egészen boldogok. Egyszerűen fogja neki megmondani, úgy, hogy megértse, és ne kelljen később fájdalmasan elhervasztania önmagában azt, ami senkinek sem kell, amire észrevétlenül mindég azok tipornak rá, akiknek hasztalanul nyújtaná oda.


Most, hogy elmúlt, csak most fogjuk fel, hogy a kétségbeesés felett is volt még remény.




Bizony elfogyna bennünk a lélek, ha a szenvedés nem növelné mindennap kétszer annyival.




Olykor úgy érzem, nem csak a magam terhét viszem... Láthatatlan fájdalmas szálak fűznek össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj, reménykedem abban is, ami mások reménysége. Menekülök minden menekülővel, lázadok minden lázadóval, ülök elítéltekkel a siralomházban, enyém is a mások utolsó éjszakája.




Egy hajóroncs árbocához kötözötten állni, tehetetlenül várni, várni és nézni ki a reménytelen szemhatárra, és fehér mentővitorlát vélni minden hullámtarajban. Látni révlámpák fényét, hallani hajószirénák hangját. És mégsem látni semmit, és nem hallani semmit és várni, ez is van olyan kín, mint a szenvedéssel történés maga.




Ha az ember utánapillant a napoknak, egybeolvadva látszanak, mint a sorban járó távolodó emberek. Pedig egyenkint külön-külön mentek el előttünk, és mindegyiknek megvolt a maga arca.




Minden nap meghozza a maga hírét, és a híreknek ragadozó karmuk van, és tépik szét az eleven húst.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal