2012. augusztus 17., péntek


 Fede07c2e84b11e1840e123138141d93_7_large

A hiba az élet része. Ha nem hibázol, nem tanulsz, és ha nem tanulsz, soha nem változol.



Látom, hogy felebarátaim nagy tömege nincs jobb körülmények között. Látom, hogy sok-sok férfi és még több nő járja élete útját lemondás és nélkülözés közepette. Nem tudom, miért kellene nekem a csekély számú kiválasztott közé tartoznom. Hiszek abban, hogy a remény és a napfény a komisz sorsot is megédesíti. Hiszek abban, hogy ez az élet nem minden: sem kezdet, sem vég. Hiszek akkor is, amikor reszketek; akkor is bízom, amikor sírok.



Ha harc az élet, úgy látszik, az jutott osztályrészemül, hogy puszta kézzel vívjam meg.



Nem mi ítélkezünk. De nekünk kell különbséget tennünk, hogy lássuk, mikor tesznek velünk rosszat, és mikor teszünk mi hasonló rosszat. Tudjuk, hogy az életünk mulandó, tudjuk, hogy attól függetlenül, hogy esetleg rémisztő, nyomorúságos, keserves, mégis Isten csodája és adománya. Tudjuk, hogy megpróbálhatunk javítani rajta, de elpusztítanunk nem szabad. Ha elpusztítjuk valaki másban, elpusztítjuk önmagunkban.



Egyszer minden élet felrobban. Minden élet. Valakit szeretni kell, különben hiába minden. (...) Mit csináljak? Megpróbáltam szeretni az embereket. Mind, az összeset. De ez nehéz, nagyon nehéz. Az ember elvurstlizza az időt valahogy.



Vinnünk kell egymást. Ha ez nincs nekünk, mik vagyunk? A lélek a testben, mint bor a pohárban; ha kiloccsan, a levegőbe szivárog, a földbe, a fénybe... Hiba azt hinni, hogy a kis dolgokon uralkodunk, és nem a nagyokon. Éppen fordítva! Nem állíthatjuk meg az apró véletlent, a parányi részletet, amely végzetté esküszik össze.



A zsebkésével minden ember bemetsz egy jelet az élet fájába. Vannak, akiknél rajzolás közben félrecsúszik a bicska, és megsérülnek. Azért, mert nagyon izgatottak abban a pillanatban. Mert remeg a kezük a temérdek álomtól. Mert káprázik a szemük a világ gyönyörűségétől. Az ördögbe is! A föld nem szűnt meg forogni, mi?




Az emberben felmerül néhanapján a kérdés, hogy megéri-e a fáradság. Nem tudom. (...) Valamikor én is azt hittem, amit sokan mások, hogy a kezdetektől megválthatom a világot. Mindent odaadtam. (...) Mert én ilyen vagyok. (...) Vagy fenékig ürítem a poharat, vagy hozzá se nyúlok. Semmire se mentem vele. A világ ugyanúgy rossz irányba halad. És tudod, mi a furcsa? Nem érzem magam vesztesnek. Sem azt, hogy elárultak. Személyes ügy, barátom, az igazságszolgáltatás.




Bűn nélkül élni? Lehet bűn nélkül élni? Az nem is élet. Ezt még némely keresztény szentek is sejtették.


Sok olyan pillanat van az életben, ami rengeteg dolgot megtaníthat. Azt hiszem, sosincs egyetlen konkrét helyzet, ami teljes egészében megváltoztatná az életet, mert az azt is jelentené, hogy az élet meglehetősen korlátozott. Ha olyan emberekkel veszed magad körbe, akik adhatnak valami pluszt, akkor minden napban vannak olyan órák, melyekből tanulni lehet - hol többet, hol kevesebbet.




Az ego adja meg nekünk azt az önazonosságot, melynek révén egy nagyon sajátos nézőpontból - a sajátunkból - tapasztalhatjuk meg az életünk leckéit. Olyan ez, mintha egy nagyon sajátságos ablakon át tekintenénk egy adott élethelyzetre. Ennek az ablaknak a kerete az egónk, ez adja nekünk a formát, melyen át (nagyon éles perspektívából) szemügyre vehetjük a probléma adott aspektusát.




Az anya kilenc hónapig hordta ki gyerekét, szoptatni fogja, ápolni fogja, ha beteg lesz, nevelni, tanítani, ezernyi gondban lesz érte, - ilyen nehezen jön létre az ember! És hogy pusztul el? Egyetlen golyó elég neki, egy kis golyó is, vagy egy rossz tűszúrás, egy légycsípés, egy torokgyulladás, - mert bár az ember végtelenül sok kínt és bánatot elbír, sokszor azonban narancshéjon elcsúszik az egész élete.



Apám szerint az élet olyan, mint tövisről mézet nyalni.



Mindenkinek van múltja, de a múlt már elmúlt. Az ember tanulhat belőle, de meg nem változtathatja.



Az élet olyan, mint egy doboz bonbon: olcsó, sablonos ajándék, amit senki sem kér. Nem visszaváltható, csak csendben fogyasztható. Megesszük, mert ha már megvettük, ne vesszen kárba. Habzsoljuk, pedig igazából nem is ízlik. Igaz, néha találunk köztük krémeset, vagy tejszínest, de azoknak az íze túl hamar elillan a szánkban, és a doboz alján ott marad a fognyűvő mogyoró, amiket ha elfogyasztunk, nem marad másunk, mint egy üres doboz, tele aranysárga, gyűrött papírgalacsinnal.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal