Életed, mint a mesebeli legkisebb gyermeké: hosszú vándorút, próbatételek sorozata. Elengedtek szegényen, hogy visszatérj gazdagon. Várnak. Tudnak rólad, és szeretnek. Nemcsak önmagadnak élsz, de Neki is, és mindenkinek.
A létezés türelmesen vár. Amikor azt látja, hogy magad próbálkozol, ő nem szól bele - csak vár. Akár a végtelenségig is várhat, hiszen a létezésnek nem sietős. Ő maga az örökkévalóság. De abban a pillanatban, hogy már nem küszködsz tovább, hogy felhagysz minden erőfeszítéssel, az egész létezés megindul feléd és beléd hatol. Ekkor először kezdenek el megtörténni a dolgok.
Az élet néha fejbe vág egy téglával. De ne veszítsd el a hited!
Ne fogadd meg a tanácsomat. És bárki más tanácsát se. Bízz magadban! Jó vagy rossz, boldog vagy boldogtalan, de a te életed, és csak rajtad áll, hogy mihez kezdesz vele.
Nincs szükségem együttérzésre, nem fogok sírni és nyafogni. Mert az élet az én fényem és szabadságom, és akkor ragyogok, amikor akarok.
Vándorok és kalandorok vagyunk, útlevél nélkül is járunk a világban, vándorlunk lapályokon, egy életben, melynek igazi határait nem ismerjük pontosan.
Nem tudunk élni? Valóban nem. Legfeljebb csak úgy, ha csaláshoz, a képmutatáshoz, a hazugsághoz folyamodunk. Tartósabb kapcsolatainkat ezeknek a rozsdája futja be. Kezdetben túl sok az illúziónk, túl nagy a bizalmunk, s mikor csontvázra vetkőzik előttünk a világ, elsápadunk, kapkodunk levegőért, kezünket szemünk elé kapjuk, védekezünk. Védekezünk, ahelyett hogy valamilyen módon az igazságot keresnénk.
Az élet olyan, mint egy kert. A levelek elszáradnak, és a virágok elhervadnak természetes módon. Csak ha ezeket eltávolítjuk, gyönyörködhetünk ismét új virágaink és leveleink szépségében. Ugyanígy el kell távolítanunk tudatunkból a rossz tapasztalatokat, a múlt árnyait. Élni annyi, mint emlékezni a felejtésre. Bocsásd meg, amit meg kell bocsátani. Felejtsd el, amit el kell felejteni. Öleld át az életet megújult erővel. Az élet minden pillanatát olyan friss tekintettel kellene fogadnunk, mint egy nemrégen nyílt virág.
Általában, amikor tudatosul az ember fiában a halál, akkor kell tudatosulni az életnek is. Hiszen amikor megértjük, hogy egyszer vége lesz, akkor kezdünk tudatosan élni.
Életünk olyan, mint egy színes játék. Egyesek annyira komolyan veszik ezt a játékot, hogy sírnak és valósággal belebetegszenek. Mások alighogy kézbe veszik, összetörik és elhajítják. Vagy túlzottan sokra tartjuk, vagy nem becsüljük eléggé.
Az emberek többnyire habzsolni akarják az életet. Mind többet és többet akarnak maguknak. Ilyen hozzáállás mellett az élet nem ajándék, inkább zsákmány, amit másoktól rabolsz el.
Az élet hasonlatos az erdőhöz; néha összezavarodunk, és nem tudjuk, mitévők legyünk. De ha megosztjuk élményeinket és tapasztalatainkat, utunk már nem is tűnik olyan rossznak, és néha rátalálunk a jobb ösvényekre és jobb utakra.
Az Élet azért van, hogy éld, és hogy rajtad kívül mindenki élhesse. Úgyhogy felesleges másokat a hitükért vagy a tetteikért becsmérelni, mivel mindenki azt teszi, amit te: létezik. Méghozzá a maga módján tökéletesen.
Ha gyereknek lenni annyit tesz, mint készülni az életre, akkor a felnőttlét lényege a halálra készülés.
Az idő állandó, örök mérték, ami az életemet száz percmutató ketyegésével, ezer inga lendülésével méri ki. Felosztja jó és rossz szakaszokra, amelyekből az előbbiek mindig túl rövidek, az utóbbiak mindig túl hosszúak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése