Ha szeretünk valakit, akkor meg kell engedni neki, hogy szabad legyen. Engedni, hogy szabadon hozzon döntéseket, szabadon éljen, ahogy ő akar, és nem úgy, ahogy mi akarjuk. Nem mindig könnyű elengedni azt, akit szeretünk, de más út nincs.
El sem hiszi, mennyire fontos azt hallani valakitől, hogy "köszönöm", vagy az, hogy valaki azt mondja neked, hogy szeret téged. Ez az emberi természet része. Mindegyikünknek fontos érezni, hogy értékelik.
Vannak pillanatok az életben, amikor egész egyszerűen el kell veszítenünk a fejünket. Ezekre a pillanatokra fogunk valószínűleg örökké emlékezni.
Eleinte elég volt, ha láttuk egymást. Elegendő volt egy óra, akár csak egy röpke óra, hogy érezzük a boldogságot. S bármily hosszú ideig voltunk is távol egymástól, soha nem aggódtunk, hogy mi lehet a másikkal. Léteztünk egymás tudatában. Ez elég volt. Erősek voltunk, sérthetetlenek. Együtt és külön, külön... A boldogság a dolgok kezdetében van.
Minél rövidebb idő alatt, minél nagyobb pofonokat ad az élet valakinek, annál nagyobb sansza lesz úgy dönteni, hogy változtasson az életén.
Ha nem bízunk meg valakiben, akkor azt a személyt nem tudjuk szeretni. Bizalom hiányában gyanakvóvá válunk, nyugtalanná és állandóan attól félünk, hogy a másik ember becsap bennünket. Ez kibírhatatlan nyomást jelenthet a kapcsolatnak - az egyik fél veszélyt érez, a másik csapdában érzi magát.
Gyakran csakis a testünkkel tudjuk megnyugtatni egymást, félelmeinket eloszlatni és lelki görcseinket kioldani.
Szeretetlen világban élünk, és ha megszeretsz valakit, kiteszed magad annak a veszélynek, hogy szembe mész a szélviharral. Hogy a mai élet ellen élsz.
Soha nem zárul be előtted egy ajtó úgy, hogy egy ablak ki ne nyílna.
Ne várj tőlem alázatot; nem vagyok alázatos ember. Korlátlan vagyok és figyelmes, hűtlen és kíváncsi, érzékeny és kegyetlen.
Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. (...) Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, (...) hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak.
Minél jobban menekülünk valami elől, annál félelmetesebbnek tűnik, de ha közel engedjük magunkhoz, porszemmé zsugorodik.
Naponta legalább egyszer nevessünk. Van a nevetésben valami, ami könnyebbé teszi az életet.
Nem kívántam már a halálát, nem akartam ordítani a fájdalomtól, ha a hiányát éreztem minden egyes szívdobbanásomban. Eljött a nap, amikor egészen egyszerűen nem akartam én már semmit. Nem bántam, ha nélkülem boldog. (...) Már nem úgy élt bennem, mint az egyetlen, a csodálatos, aki életem minden pillanatát meghatározza. Talán ekkor jöttem rá arra is, hogy nincsen egyetlen. Mert az egyetlen csak ő lehetett volna.
Az egymásra figyelés elve azt jelenti, hogy kölcsönösen felismerjük a másikban, hogy milyen hangulatban van, mit szeretne, és hogy jó-e az neki. Ha látom az arcán a vágyat, akkor felajánlom neki. A másik meg eldönti, hogy igen vagy nem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése