II. Blogverseny

Az emberi élet leggyötrőbb vágya: minél többet összegyűjteni azokból a mámoros pillanatokból, amelyekért érdemes élni. A boldogság keresése kielégíthetetlen vágyunk, beteljesülésével véget ér életünk.

Tévelygünk, szívesen bolyongunk, önfeledten téblábolunk a megtörténtek és az elkövetkezendők világában. A jelenünket gyilkoló események sűrűségében megfeledkezünk az időről úgy általában, a sajátunkról pedig kiváltképpen. Mintha örök életre születtünk volna... Pedig tudva tudjuk, hogy az idő folyása ellen mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk kitágítani minden pillanatunk.

Az élet maga nem megoldás, az élet nem választott, meghatározott, odarendelt egzisztenciamód. Egyszerűen csak: ellentétsoros vágyak és erők, kis ellentmondások sora, melyek - adott körülmények szerint - valami ocsmány véletlen jegyében vezetnek valahová, netán épp sehova sem.

Az ember eleinte figyel... aztán lankad a figyelme... gondolatai elkalandoznak, és hirtelen észreveszi, hogy elmulasztott valamit!

Még nem haltam meg, csak széthullóban vagyok. De ki nem? Mi mindannyian ugyanabban a süllyedő hajóban ülünk, és próbálunk jókedvűen evezni. Itt van például a karácsony. Ki a szarnak hiányzik? Aki kitalálta, annak biztosan sosem kellett nehéz csomagokat cipelnie. Nekünk viszont minden felesleges cuccunktól meg kell szabadulnunk ahhoz, hogy lássuk, hol is vagyunk valójában. Pontosabban, hogy hol nem vagyunk. Mert minél több cucctól szabadul meg az ember, annál világosabban lát. Az életben minden fordítva működik. Ha fordítva él valaki, a nirvána az ölébe pottyan.

A gond és fájdalom tartja az ember életben. Vagyis az, hogy az ember megpróbálja a gondot és a fájdalmat elkerülni. Nálam ez teljes munkaidős állás volt.

Úgy kellene élni, mint a kőkorban: naptár nélkül, élet és halál között, csak az időben.

Gyorsan múlik az élet. Ha nem állsz meg, hogy körülnézz, lemaradhatsz róla.

Az élet (...) olyan, akár egy madár, amely az esti sötétségből tűnik elő, átrepül a zsúfolt ebédlőn, majd egy nyitott ablakon át ismét a kinti éjbe távozik.

Az élet lényege az, hogy éljünk, nem pedig az, hogy egy sarokban kuksoljunk, mert annyira félünk, hogy semmi újjal nem merünk próbálkozni, vagy annyira elfáradtunk és kiábrándultunk, hogy már nem is vesszük magunknak a fáradságot az életre.

Szerintem a jó élet és az ifjúság titka: nyitottság, érdeklődés, lelkesedés, képesség a tanulásra, az új dolgok kipróbálására, új emberek elfogadására. Akármi történjék, mi legalább jól érezzük magunkat, és ha ilyenkor a megfelelő személy toppan be, annál jobb! Ha nem, akkor is mulattunk egy jót. Azt hiszem, akkor kezd véget érni az élet, ha bezárkózunk, feladjuk és korlátozzuk a választásainkat. Nem akarom, hogy ez történjék velem. Tovább akarom nyitogatni az új ajtókat mindhalálig, legyen az holnap vagy kilencvenkilenc éves koromban. Azon a napon, amikor nem nyitunk be egy új ajtón, és lemondunk ezekről az új lehetőségekről, akár bele is fekhetünk a koporsóba. Én legalábbis ebben hiszek.

Senki vagyok, és szerény véleményem szerint bármit teszek, az is maradok, akárcsak minden ember ezen a planétán, aki úgy gondolja, értelmet kell keresni, vagy értelmetlenségeket definiálni.

Az szokták mondani, az élet ismétli önmagát. Én meg azt mondom, az élet sokkal kreatívabb annál, minthogy saját magát másolja újra és újra.

Amikor az elme ellenáll az életnek, gondolatok keletkeznek. Amikor valami olyan történik, ami ellentmond egy hiedelemnek, zavar keletkezik. A gondolat nem más, mint az élet öntudatlan reakciója.

Fiatalok és idősek, férfiak és nők, az általa ismert emberek döntő többsége lényegében ugyanarra vágyik: lelki békére, nagy válságoktól mentes életre, boldogságra. A különbség csak annyi (...), hogy a fiatalok zömmel úgy vélik, hogy mindezt a jövő tartogatja számukra, az idősek pedig javarészt úgy hiszik, hogy mindez csak a múltban adatott meg nekik.