DIY / DO IT YOURSELF / AUTUMN / ŐSZI WHATCANIDO / HALLOWEEN

 

Hanyatt fekve bámultam a lüktető eget, és hihetetlenül természetesen hangzott, amikor magam elé súgtam: szeretem. De hát miért szereted? Azért, amit látok benne, és azért, amit belelátok.

Egész életemben csak kifelé bámultam az ablakon... és abban reménykedtem, hogy van odakint valaki vagy valami, amibe belekapaszkodhatok, és végre boldog lehetek.

Bámultam a semmibe, és feladtam a küzdelmet magányosságommal szemben. Sötét párnába burkolt. Becsuktam a szemem, és éreztem, ahogy lezuhanok egy hangtalan, képtelen helyre. Mellembe szívtam csendességét, aztán kinyitottam a szájamat és némán sikítottam. Egy kiáltással kieresztettem magamból szenvedésem intenzitását, anélkül, hogy egy árva hangot hallattam volna. Addig ömlött belőlem, míg semmi nem maradt, csak forma nélküli létem, a bennem élő egyedüllét érzésébe burkolva.

Csak bámultam rá, ahogy feküdt ott, és annak ellenére, hogy tudtam, milyen régóta és mennyire szeretem, és hogyan zúzott szét és tett tönkre mindent, amit értékesnek és valóságosnak tartottam, és hogyan vette el tőlem az egészet anélkül, hogy bármi beleszólást engedett volna a dologba - ennek ellenére, és tudván, mennyire nemtörődöm módon bánt velünk és az életünkkel -, amikor fel kellett volna háborodnom, és dühösnek kellett volna lennem, nem láttam mást, mint hogy ott fekszik, és halkan lélegzik.

Egy nagy bőrtáskában régi írásokat, leveleket, arcképeket őriztem, magam sem tudom, minek. Évek óta nem nyitottam ki a táskát. Most mintha egy kripta nyílt volna ki. Kiszedtem belőle mindent, és megértés nélkül bámultam a sok megsárgult papirosra, elkopott képre. Mire jó az ilyesmi? Ezrével rohantak meg a gyötrő emlékek, minden, ami elmúlt, ami lehetett volna és nem lett vagy másként lett.

Csak bámultam, és azt kívántam, bárcsak sose jönne el a jövendő. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana, vagy ha ez nem lehetséges, akkor hadd múljak el én is a pillanattal!

Kihunyó szerelem üszkét bámultam az este
megértő szemmel mosolyogva.
Ne bántson téged, hogy nem bántam meg
nyugtalan csapongásom szerelemről szerelemre.
Nem szégyellem, hiába néznek szemtelenül,
hogy porbaverő szerelem arcul ütött
s megcsókoltam a kezét érte.

Eszményien szépséges arcába bámultam, és a szerelem megindult bugyborogva a bensőmben, minden elárasztott, mászott fel az összeszorult gyomromból a torkomba, fel a szemeimbe, szinte túlcsordultam, kibuggyant belőlem az érzelem.

Szemöldökömet összehúzva farkasszemet néztem saját tükörképemmel, keresve, mi különöset láthatok a szememben. Ugyanolyan volt, mint máskor, a szokottnál kicsit szomorúbb, de...
Megtorpantam. Már tudtam, mit akart megláttatni velem Truska. A tekintetem nem egyszerűen szomorú volt - a legteljesebben hiányzott belőle az élet és a reménység. (...) Már tudtam, mire gondolt Truska, amikor arról beszélt, hogy az élő is lehet halott.
- Larten nem akar ezt - súgta a fülembe, miközben meredten bámultam azt az üres szemet a tükörben. - Ő szeret az életet. Azt akar, hogy te is szeressed. Mit mondana, ha látná ez az élőhalott tekintet, ami csak rosszabb lesz, ha nem hagysz abba? (...) Az üres nem jó - folytatta Truska. - Meg kell tölteni a szemedet. Ha nem örömmel, akkor bánattal és fájdalommal. Még a gyűlölet is jobb, mint az üres.

Végignéztem emberéletem utolsó napfelkeltéjét, most is pontosan emlékszem rá, de elfelejtettem minden az előtt látott napfelkeltét. Akkor utoljára úgy bámultam a hajnal fenséges csodáját, mintha először látnám. Azután búcsút vettem a napvilágtól, hogy azzá lehessek, ami ma vagyok.

Az este, ahogy feküdtem az ágyamban, és bámultam a csillagokat, arra gondoltam: hova a francba lett a tető?