DIY / DO IT YOURSELF / AUTUMN / ŐSZI WHATCANIDO / HALLOWEEN

 


Kihunyt tüzek, multévi estebédek
füstjét elérni egyszerűbb, mint téged,

egy gombostüre mit az óceán
benyelt, könnyebben lelnék, mint reád.

Idő és űr és végtelen közöny
állott közénk. Most elfog az öröm

és felrugnám a házfalat.
Mert mégis megtaláltalak.

Szeretem a növényeket, meg az állatokat is, azok soha nem tévednek, csak az ember.

Annyit biztosan ki tudok jelenteni,
hogy jó halál csak jó élet végén lehetséges. A jó élet pedig olyan
bonyolult feladat, amire ész kielégítő választ eddig még nem tudott
szerkeszteni. A működő vágyak, elvárások, kötelességek és szabadságok
egyvelege gyakran fogyaszthatatlan.

Vannak szerető emberek. Előbb-utóbb felmerül bennük az igény, hogy
akit szeretnek, teljességükben, torzítatlanul lássák. De nem olyan
könnyű megmutatkozni. Saját félelmeink észrevétlenül is elvárásokká
merevednek bennünk, s nehezünkre esik a másik természetessége. Bár
mesék, mondák, vallomások szólnak arról, mennyire epekedünk, hogy
megismerhessünk valakit, de ha erre alkalmunk nyílik, legtöbbször
meggondolatlan hirtelenséggel ítéljük meg a másik személy
jellemvonásait. Végül mindannyian rejtőzködni kezdünk, és
szorongatónak érezzük a mindennapi életünket.

A fájdalom nélkül járó tanulság értelmetlen, mert az emberek nem nyerhetnek semmit anélkül, hogy fel ne áldoznának valamit. De ha elviseli és legyőzi azt a fájdalmat, egy erős és legyőzhetetlen szívre tehet szert... igen, egy acélszívre!

A tudományos élet jellemzően akkor könnyű, amikor van kérdés, amin dolgozhatsz. A dolog nehezebb része a problémára rátalálni.

Amikor elménket és értelmünket az igazi valóság természetének megismerésére használjuk, annak természete megváltozik (de még ha nem is, nem tudhatjuk, hogy nem változott-e meg).

Elménkben megvannak a megfelelő fiókok a dolgok megértésére, és a világról szerzett tudásunk elkerülhetetlenül ezekbe rendeződik. Ez pedig mindenképpen megakadályozza, hogy megismerjük a dolgok végső természetét.

Az élet nem arról szól, hogy egy klón legyél. Inkább arról, hogy legyen saját, individuális stílusod. Hogy legyenek álmaid, amikben hiszel. Ne foglalkozz azzal, hogy más mit mond.

Az emberi faj két veleszületett és gyógyíthatatlan betegséget hordoz; az egyik az élet, amelybe elkerülhetetlenül belehal, a másik a reménység, mely azzal kecsegteti, hogy a halál nem szükségképpen jelenti a véget.

A búcsú mindig nehéz, nem szeretjük a változást, de mégis az életünk része, hogy elengedjünk bizonyos dolgokat.

Valamiért mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenből van erőnk ahhoz, hogy újra fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellőnket, és tovább tipegjünk. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül. Ám idővel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudod figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint te. Hatással van rád, és nem tudsz ellene mit tenni. Akaratlanul is magad mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szíved, mit sem törődve azzal, hogy mit kockáztatsz, hogy talán ez is egy a többi közül.

Az ember sok ezer könyvet olvas, legnagyobb részüket egy hét alatt elfelejti. Az ember életében sok ezer festményt, zeneművet, szobrot és tájat lát és hall, és van tíz-húsz-harminc, amely hosszú ideig kíséri, mint a barát vagy a kedves. Az ember életében csak egész kevés olyan gondolatot talál, amelytől sohasem válik meg. A sok ezer könyv mindennapi táplálék, amely azzal, hogy egy bizonyos ideig örömet nyújtott, feladatát elvégezte. Az a tíz-húsz-harminc kép, vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszú ideig kíséri, meghitt élettárs.

Boldogan mentem a ködben, és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet cél és irány nélkül haladni néhány lépést e civilizált életben is, mely máskülönben amúgy is aggasztóan célirányos. Végre néhány perc, egy nagyváros életében, mikor ismeretlen erő felold mindent, ami anyagszerű, s a város átadja magát e különös játéknak, mely kissé félelmes és veszélyes is. Túl szabályosan élünk.
Az embereket meg kell tanítani arra, hogy merjék szeretni és vállalni a veszélyt és a rendkívülit.
Néhány veszélyes lépés a ködben különb életérzést ad, mint ezer és ezer biztos, céltudatos lépés a napvilágban. Ilyen pillanatokban, mikor senkivel nem lehet találkozni az utcán, mert az emberek elvesztették a ködsapka alatt személyiségük ismertetőjeleit, végre találkozunk önmagunkkal.

Igazából mindannyian ugyanarra a szeretetre vágyunk. Ha nem kapjuk meg, az csak egy dolog miatt lehet: mi sem merünk ekkora szeretetet adni. Feltétel nélkül, elvárások nélkül, úgy, hogy a másik azt kezd vele, amit akar, mert igazából nálunk van bőven elég. Ezt kitanulni még mindig művészet, és csak keveseknek sikerül, hiszen olyan jó félúton lehuppanni a földre, és azt mondani, hogy na jó, akkor én szeretlek, és szeress te is. Pedig valójában ez nem erről szól. Szeretsz és szeretve vagy. Szeretetet adsz, és szeretetet kapsz vissza. Jön magától. Nincs benne görcsösség és birtoklási vágy. Hiszen igen, utóbbi öl meg minden kapcsolatot.