Van az a pasi, aki kinyit, felnyit, megnyit, elvarázsol, boldoggá tesz. Megért, szeret, veled van, támogat, és nem adja fel. Lehet, hogy nehéz lesz, de végigcsinálja, mert tudja, hogy semmit sem adnak könnyen. Higgy benne, és megkapod. Akard, várd, és jönni fog. De ha jön, ne sétálj el mellette. Vedd észre, és vigyázz rá. Szeresd, de ne fojtsd meg a szereteteddel. Adj meg neki mindent, törődj vele, de hagyd meg a szabadságát. Élvezd, hogy van, hogy segít, hogy támogat, de ne vedd magától értetődőnek, hogy ott van. Becsüld meg.
Nem akarok mást, csak hogy ne unjam meg. Nem akarok
mást, csak hogy elég izgalmas legyen. Izgalmas annyira, hogy lekössön,
hogy rá figyeljek, hogy ne érdekeljen más. Törődjön annyira, hogy ne
taszítson, de megtartson. Szeressen úgy, mint senki más, de csak
annyira, amivel nem fojt meg. Talán van ilyen, talán nincs. Lehet, hogy
még meg sem jött. Fene tudja. Úton van.
Valamiért
mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg
újra... Hogy ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani,
összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy
miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenből van erőnk ahhoz, hogy újra
fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellőnket, és
tovább tipegjünk. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül. Ám
idővel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még
egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudod figyelmen kívül hagyni. Van,
ami nagyobb, mint te. Hatással van rád, és nem tudsz ellene mit tenni.
Akaratlanul is magad mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szíved, mit sem
törődve azzal, hogy mit kockáztatsz, hogy talán ez is egy a többi közül.
Nem
baj, ha fáj. Fájjon csak. Szakadjon ki a szíved, érezd, ahogy darabokra
tépik, de ne merülj el benne. Tudd, hogy mikor kell nemet mondani az
önmarcangolásnak és felállni: tovább menni, mert mások várnak. Szükségük
van rád, és nem állhatsz meg. Érezned kell, ha fáj, át kell élned, de
tudnod kell, hogy hol van a határ. Hogy mikor kell felállnod és magasról
tenned a körülményekre. Menj és higgy, mert akinek hite van, mindene
van. Rakd mellé a szíved, higgy magadban, és ha ezt mások is megteszik
érted, mert szeretnek, nem lesz lehetetlen.
Ilyenek
vagyunk. Tudjuk, hogy nem lehet, és mégis akarjuk. Tudjuk, hogy fájni
fog, és mégis belesétálunk. Persze, hisz imádjuk a csapdákat, a
veszélyt, a kihívást. Mi nők meg főleg. Mert mi kell nekünk... Csak az,
ami nem szokványos. Ami nem egyszerű, ami bonyolult, ami más, mert azt
hisszük, hogy majd nekünk egyszerű lesz. Nekünk menni fog. Aha, csak egy
aprósággal néha elfelejtünk foglalkozni. Mégpedig azzal, hogy az elején
megéreztük: ez is olyan lesz, mint a többi. De valamiért még mindig nem
hallgatunk az érzéseinkre... Pedig mennyi csalódástól kímélnénk meg
magunkat. Végül is. Pofonból tanul az ember.
Ne
szomorkodj, ha egy nap nem jövök, mert mindig ott leszek veled. (...)
Szemünkkel mindketten mást látunk, de szívünkben ugyanaz az érzés.
Ne
hidd, hogy nem tudsz szeretni, hogy nem vagy rá képes. Képzeld, nagyon
is tudsz. Szívből, mélyről, úgy, ahogy sohasem tudtad elképzelni. De ezt
akárki nem válthatja ki belőled, csak akkor jön, ha valaki megérdemli,
és az a valaki arra érdemes. Ki kell érdemelni, meg kell dolgozni érte,
meg hasonlók. A varázslat kevés, az elmúlik. De hinni kell. Elengedni a
félelmeket, megnyitni a szíved, és kábé ennyi. De ne hidd, hogy képtelen
vagy rá. Egyszerűen csak azt értsd meg, hogy nem a te hibád, ha nem
megy. Akárkinek nem adhatod magad, és akárki nem is fogja kiváltani
belőled azt, amit igazi szeretetnek hívunk. Akinek ki kell, az ki fogja
váltani. Csak türelem. Nyugalom. Mindennek eljön a maga ideje. Értékes
dologról van szó. Egyébként sem adhatod akárkinek...
Mindenkinek
van szíve. Mindenkinek. Összetörve, darabokban, gyógyulófélben, épen,
de van. Néha mocskos leplekkel fedve, tökéletes szerepek alá gyűrve
kínlódnak, rettegnek, félnek, és őrülten vágyják a szeretetet, de ott
vannak. Néha talán láthatod is. Olyankor eltűnik egy lepel, és nincs
több álca. Akkor kiszakad belőlük minden fájdalom. Érzed. Te is érzed,
nem csak ő. De akkor legalább kienged belőle egy picit, mielőtt újra
visszazárná magába az összes fájdalmat.
Amikor
bizonyossá válik, hogy nincs pillanat, melyben ne hiányozna, ez az
érzés lassan mindent meghatároz az életedben. Előbb a napok végtelenek
nélküle, aztán az órák, végül minden perc.
A búcsú mindig nehéz, nem szeretjük a változást, de mégis az életünk része, hogy elengedjünk bizonyos dolgokat.
Tudja, mi a gond ezzel a világgal? Akinek problémája van, az a csodát várja, de közben senki nem hisz a csodákban.
Nekem
a szabadság kell. A levegő, a tér, hogy ne öljenek meg egyetlen
pillantással, gondolattal, hogy ne érezzem azt, hogy nem jó az, ami
vagyok. Még egyszer nem vagyok hajlandó elviselni azt, hogy háttérbe
szorítsanak. Nem választok rosszul, most már nem fogok. Nem kell olyan,
aki nem tisztel, nem becsül, és nem örül nekem, velem; minek kellene.
Mit tudnék én kezdeni vele? Ám addig, amíg ilyen nincs, élvezem azt, ami
vagyok, így nem is hiányzik senki. A mosolyt, az életet, amit nap mint
nap kiszínezek, és kérdés nélkül lepakolom magam elé, vigye, akinek
kell, nálam aztán van belőle bőven. Hiszen addig jó, amíg meg tudod
találni magadban a gyereket, az idiótát, az őrültet, azt, aki a hétfő
reggelt nem szürkének, hanem kávé nélkül is varázslatosnak látja.
Igazából
mindannyian ugyanarra a szeretetre vágyunk. Ha nem kapjuk meg, az csak
egy dolog miatt lehet: mi sem merünk ekkora szeretetet adni. Feltétel
nélkül, elvárások nélkül, úgy, hogy a másik azt kezd vele, amit akar,
mert igazából nálunk van bőven elég. Ezt kitanulni még mindig művészet,
és csak keveseknek sikerül, hiszen olyan jó félúton lehuppanni a földre,
és azt mondani, hogy na jó, akkor én szeretlek, és szeress te is. Pedig
valójában ez nem erről szól. Szeretsz és szeretve vagy. Szeretetet
adsz, és szeretetet kapsz vissza. Jön magától. Nincs benne görcsösség és
birtoklási vágy. Hiszen igen, utóbbi öl meg minden kapcsolatot.
Egyszer
csak azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok belé, és ettől
kezdve valahogy kerekebb lett számomra a világ. Szebbnek láttam a
napsütést, illatosabbnak éreztem az esőt, boldogabb voltam attól, hogy
élek, és hogy az ő közelében lehetek. A valóságban a szerelem ezerszer
szebb és jobb, mint valaha hittem. A szív dübörög, a lélek ujjong, a
test ünneplőbe öltözik, hogy a legszebb formáját nyújtsa, és amikor
egymás karjaiba olvadunk, megszűnik létezni a világmindenség...
Azt
hisszük el, amit el akarunk hinni. Ezt jó sokáig mondogatjuk magunknak,
szép lassan egybeforr velünk, és elhisszük, hogy ez a valóság.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése