2013. április 30., kedd


Amikor reggel kinyitod a szemed, mondj köszönetet a napfényért, és azért, hogy élsz és erős vagy. Mondj köszönetet az életedért és a létezés öröméért. Ha pedig nem látsz magad körül semmit, amiért köszönetet mondhatnál, magadban keresd a hibát.


Az élet rákényszerít bennünket arra, hogy feldíszítsük a gondolatainkat, mint egy karácsonyfát, s közben megfeledkezünk arról, hogy a fenyő díszek nélkül a legszebb!


Eleinte alig veszed észre. Ha megkapod, egy szép napon mindentől elmegy a kedved. Semmi se érdekel, sivár minden. De ez a sivárság többé nem múlik el, megmarad s egyre nő. Napról napra, hétről hétre rosszabb. A beteg mind kedvetlenebb, belül mind üresebb, mind elégedetlenebb magával meg a világgal. Majd lassanként ez az érzés is megszűnik, többé semmit sem érez. Teljesen közönyös és szürke lesz, az egész világ idegennek tetszik neki, semmihez semmi köze. Már nem haragszik, nem lelkesedik, nem örül, nem szomorkodik, többé nem tud se nevetni, se sírni. A belsejében hideg lesz, már nem tud szeretni senkit. Ha idáig jut, a betegség gyógyíthatatlan. Nincs visszaérés. (...) A betegség neve: halálos unalom.


A szábályok csak akkor válhatnak másodlagossá, ha már alaposan ismerjük működésüket.


Van, hogy az ember jól érzi magát. Van, hogy az egész napja szuperül telik. Aztán kap egy üzenetet, egy telefont, egy hírt az egyik barátjáról, aki élete legnehezebb pillanatát éli át. A városban mászkálás, a paintball, a szép idő vagy a nevetés. Egy másodperc alatt tűnt el. Hogy ez mi? Ez az élet. Így működik. Egyik pillanatról a másikra változik, és egyszerűen nem tehetünk mást, csak annyit, hogy hozzáigazodunk.


Engem mindig lenyűgöz egy új nap ígérete: friss kezdet, még egy esély, és talán egy csipetnyi varázs is, amely valahol a reggelen túl vár.


Ki kell úsznunk a komfortzónánkból, hogy egy hullám megváltoztassa az életünket.


Gyakran úgy tanuljuk meg, hogyan kell megoldani egy problémát, hogy megoldjuk.


Nincs rosszabb, mint sötétben ébredni. Olyan érzés, mint amikor mindent az égvilágon elölről kell kezdeni. Az ébredés első pillanataiban mintha másnak az életét élném. Jó sokáig tart, míg visszazökkenek a kerékvágásba.


Akkor vagy igazán szabad, ha azt, amit vállaltál, meg tudod tenni, és a kudarcok, sérelmek után sem a gyűlölet, a harag uralkodik a szívedben, hanem az újrakezdés lelkülete, a szeretet és a jóság.

Olyan egyszerű tétlennek maradni. Minek változtatni valamin, ami nagyjából rendben van? Így jutunk odáig, hogy elhisszük, hogy minden nagyjából rendben van, amikor egyáltalán semmi sincs rendben, és összetévesztjük a nyafogást a megoldással, a halogatást a megfontoltsággal.


A ház menedék. Test, melyet saját testünk fölé húzunk. Ahogy a testünk öregszik, úgy házaink is. Ahogy testünk megbetegedhet, úgy házaink is. És az őrület? Ha őrültek élnek a falak közt, nem lopódzik-e ez az őrültség a szobákba, a folyosókra, egészen a deszkákig? Nem érezzük-e néha, hogy ez az őrültség kinyúl felénk? Nem ezt jelenti igazából, amikor azt mondjuk: ez a hely zaklatott, tömve van szellemekkel? Azt mondjuk, kísértet járta, de valójában úgy gondoljuk: a ház megőrült.


Hiszek a rózsaszín világban. Hiszem, hogy a nevetés a legjobb kalóriaégető. Hiszek a csókban, lehetőleg sok csókban. Hiszek abban, hogy erősnek kell lennünk, mikor úgy tűnik, hogy minden rosszra fordul. Hiszek abban, hogy a boldog lányok a legcsinosabbak. Hiszek abban, hogy a holnap egy újabb nap! Hiszek a csodákban.


Egy ember életében olykor a legenyhébb remegésekből lesznek a földrengésszerű változások.

Minél inkább változnak a dolgok, annál inkább változatlanul maradnak.

Címkék: , ,

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal