II. Blogverseny

Én irányítom a saját érzéseimet, kézben kell tartanom, amit érzek, és felelősséget kell vállalnom azért is, hogy mit engedek be az életembe.

Szív hiányában az elme mindent túlanalizál, és ennek végeérhetetlen ördögköreiben forogva az ember nem jut egyről a kettőre az igazolások világában.

Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.

A négy szörnyű ellenség: a kételkedés, a félelem, a gőg és az érzékiség.

Mi lehet a kedvesség fokmérője? Mitől függ, hogy ki kap többet, és ki kevesebbet? Nos, a kedvesség fokának "szabályozója" nem benned van. Hanem a másikban. A kedvesség foka a másikon múlik. Tőle leszel igazán kedves.

Nem azért érzek mert jó vagyok

csak mert bennem így mozog a sűrű vér az érben

évekig hordozódik benne az a sok

alvadhatatlan érzelem

nekem sem az: neked miért is lenne könnyű énvelem.

Ha az ember minden érzését, minden gondolatát rozsdás lakat alatt tartja, akkor végül őt magát is megeszi a rozsda.

Van a kód... A kód, ami lehet egyszerű, néhány betű, vagy számjegy, de lehet ezek bonyolult, kombinált sorozata is. A lényeg, hogy valamihez utat nyit, valamit véd, ami a tiéd. (...) Van egy kód, ami nem tárgyhoz, nem tulajdonhoz kötődik. (...) Ez a kód két helyet képes megnyitni. Két lelket. Egy érzés. Érzed? Mintha belém lennél kódolva, mintha beléd lennék kódolva. Jöhet bárki, bármi, senki nem tudja ezt a kódot feltörni, megsemmisíteni. Vagy megfejteni. Senki. Ez a kód senki más számára nem érthető, nem értelmezhető. Ez a kód csak a miénk. A tiéd és az enyém. Csak mi ismerjük. A világ legbiztosabb kódja. Te és én.

Ha valaki azt mondja, add alább, hagyd ott, te csak menj tovább, erős hittel, mert semmire sem vágysz véletlenül. Egyetlen érzés sem jön csak úgy.

Zápor zizzenő szárnya, madár-nyüzsgés zúgása éled

csontomban, elröppentél belőlem, behegedek, élek, remélek;

visszahúzódom bőröm mögé, úgy figyelek új szerelemre,

csapdákra, kínra, kudarcra, veremre ügyet se vetve;

madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja

feszül fejemnél s szívem a fájdalmat újra tanulja.

Ha olykor kiadod magadból a fájdalmat, akkor nem hurcolod végig az életeden, ezen és az eljövendőkön. Érzelmeink azért vannak, hogy átéljük azokat, ugyanis gazdagítanak. Az átéletlen, elásott érzelmek betokozódnak, megmérgeznek.

Olyan lángot gyújts a szívedben, amelyet nem képes elfújni az a szennyes szélvihar, amelyben élsz!

Sose jutott eszébe, hogy amit minden nő mond, azt némelyik nő érezheti is?

A végletes jó és a végletes rossz érzések (...) szinte törvényszerűen hozzák felszínre a lélek legmélyéről a múlt elsüllyedt és elfelejtett hajóroncsait. Jót, rosszat egyaránt. Nem ritka, hogy a túl nagy jólétben, örömben mást se csinálunk, csak a múltban elkövetett bűneinken rágódunk. És arra is van példa, hogy a lét legsötétebb pillanataiban határtalan vidámság lep meg minket, visszaröhögjük magunkat a gyermeki ártatlanságba.

Mintha helyet akart volna csinálni magában valami másnak, valami ismeretlen sorsnak és érzésnek. Nem, nem volt még szerelmes..., de ahogy az alacsonyan úszó felhők árnyékát néha látjuk végighúzódni a mezőn, s tudjuk, hogy idáig tart az árnyék, s ott már a napsütés kezdődik: úgy állt ő is életének határvonalán, s tudta, hogy csakis az ő akaratán múlik, hogy marad, vagy belép a fénybe.