DIY / DO IT YOURSELF / AUTUMN / ŐSZI WHATCANIDO / HALLOWEEN

Lakik bennem egy kobold, és ha időnként nem engedem ki randalírozni, a világ pokoli unalmassá válik. Én meg utálok mogorva és unalmas lenni.

Azóta, mióta megláttam hibáidat, jobban szeretlek, mert tudom, hogy megmutattad magad nekem. Hibáid megismerése engem boldoggá tesz, mert így remélhetem, hogy te is elfogadod az enyémeket. Ne próbáld levetkőzni őket, mert akkor tökéletes leszel, és ki akar egy tökéletes emberrel együtt élni? Tökéletes kapcsolat csak a hibáink megismertetésével együtt alakulhat ki.

Mi lehet undorítóbb annál, mint becsapni valakit, aki olyannyira megbízik benned, hogy még csak nem is kérdez semmit?

Olyan jó nekem, hogy újra itt vagy. (...) Olyan vagy, mint valami csendes kikötő... az ember jól kipihenheti magát nálad.

Olykor elég egy illat, egy fény, egy dallam, amit ezerszer érzett, látott, hallott, anélkül hogy tudatosult volna, ami hirtelen előhívhat egy emléket.

Az, hogy szeretjük egymást, nem téma köztünk, sose mondjuk, mert úgy vagyunk vele, hogy szavak nélkül is tudnunk kell. Fontosabb, hogy tudjunk együtt nevetni, tudjunk sokat beszélgetni és mindig számíthassunk egymásra. Ezek nélkül mondogathatnánk egymásnak, hogy "szeretlek", egymilliószor is naponta, nem lenne mögötte semmi.

Elég egy fuvallat, ha a hamu alatt parázslik még valami.

Bocsánatot kérni valakitől bonyolult dolog, kényes kötéltánc a dacos büszkeség és a könnyes bűnbánat között, és ha nem nyílunk meg teljesen a másiknak, minden bocsánatkérés üresnek, hamisnak hangzik.

Aki folyton a bizalmadról akar megbizonyosodni, az fog elsőként elárulni.

Mindannyian arra vágyunk, hogy valaki megőrizzen minket az emlékezetében.

Amikor valaki elég szerencsés, hogy egy történetben éljen, egy képzeletteli világban, ennek a világnak fájdalmai eltűnnek.

Jó, ha van kihez 

visszatérni, de nincs borzalmasabb valakivel 

magányosnak lenni.

Egyszer úgy kopoghatnál,

Mintha nem is te volnál,

Aztán nagyot nevetnél,

Mintha mégis te lennél.

Egyszer eljegyezhetnél,

Gyémántgyűrűt vehetnél,

S akkor úgy is tehetnél,

Mintha tényleg léteznél.

Nevetséges, hogy mennyi meggyőző okot találunk arra, hogy ne engedjük meg magunknak, hogy szeressük a másikat: félünk a szenvedéstől, attól, hogy egy napon majd elhagynak bennünket. Pedig mennyire szeretjük az életet, holott tudjuk, hogy egy napon elhagy bennünket.

Az ember (...) hajlamos azt hinni, már mindent hallott, nincs már, ami megdöbbentse. Önelégülten hiszi, hogy ismeri a világot, aztán időnként jön valami, ami kirántja a felsőbbrendű önelégültség gubójából.