II. Blogverseny

Egy pillanatnyi öröm vagy bánat is megtanít arra, hogy az idő képlékeny. Vannak érzelmek, melyek felgyorsítják, mások lelassítják; néha úgy tűnik, hogy elveszett - mígnem egyszer csak tényleg elvész, és soha nem tér vissza.

Szeretem a férfit, nem azért, mert szép, nem azért, mert okos, mert tanult, mert zseniális, mert hősies, mert odaadó, nem azért. Hanem szeretem, egyszerűen azért, mert csak ő tudja nekem adni azt a mámort, ami nélkül nem tudok élni!

Nem tudod elérni, hogy ne légy szerelmes, vagy hogy ne vágyj a szerelemre. Mert amikor az vagy, az a világ legjobb dolga. Ha van egy kapcsolatod, ami jól működik, még ha semmi más nincs is rendben az életedben, úgy érzed, az egész világod teljes.

Soha ne mondjuk, hogy elég, hiszen ott a lehetőség, hogy többet kapjunk.

Egyszerűen nem értem, hogy miért kapaszkodnak az emberek úgy egymásba. Az élet akkor szórakoztató, ha nem veszed komolyan!

Ha az ember a legjobbat hiszi valakiről, akkor életre hívja benne a legjobbat. Az embereknek javukra válik, ha hiszünk bennük. Ezt újra és újra tapasztalom.

Csak időpocsékolás akarni dolgokat, mert előbb vagy utóbb az, ami téged akar, felbukkan, és megkocogtatja a válladat, és jobban teszed, ha készen állsz!

Az ember szemmel születik, de van, aki soha nem tanul meg látni.

Lehet valamit akargatni, akarni, és lehet AKARNI. Vannak holtpontok az életünkben, amikor padlóra kerülünk. Úgy érzed, hogy nem megy tovább. "Túl nehéz. Nem bírom" - ezek a gondolatok kavarognak a fejedben. Jó szó a "holtpont", mert ilyenkor valami tényleg meghal bennünk: a hit vagy a hitetlenség. Akiben a hit hal meg: föladja. Akiben a hitetlenség: folytatja tovább és megnyeri a csatát.

Te csak légy türelmes, és ne félj. Nem kell, hogy herceg legyen, aki érted eljön! Csak értse meg, hogy ki vagy te, és mennyit érsz. Ez éppen elég ahhoz, hogy boldoggá tegyen.

Erősebb vagy, mint gondolod! Ne feledd ezt, ha győzni akarsz az életben!

Mindannyiunknak vannak sérülései, ilyenek vagy olyanok. Hogy is ne lennének? Máskülönben mindenki tökéletes volna körülöttünk: szüleink, testvéreink, szomszédaink. Egyetlen kérdésen múlik majdnem minden: hogyan válaszolunk a lelki sérülésünkre? Bevalljuk-e vagy elnyomjuk? Hogyan határozza ez meg másokkal való kapcsolatainkat? Néhányan bevallják a sérüléseiket, és megpróbálják oldani; mások azzal töltik az életüket, hogy más sérülteknek segítenek; és vannak olyanok is, akiknek egyetlen célja az, hogy minden további egyéni sérülésnek elejét vegyék - bármi áron. Ők a könyörtelenek, akiktől óvakodni kell.

Hiába futsz, ha nem indulsz el idején.

Didergek hiányod

hidegében. 

Pillámon a könnycsepp

megfagy.

Az az igazi szegénység, ha valaki már álmodni sem mer.