2014. január 18., szombat


Untitled
Van egy olyan helyzet, amikor nem a másikkal szemben vagy hátrányban. Hanem együtt vagytok hátrányban. Amikor közösen játszotok, látszólag egymásért, de valahogy mindig hiba csúszik a játékba. És vesztésre álltok. És innen szép győzni. De csak úgy lehet, ha mindketten érzitek, hogy szükségetek van egymásra, hogy kell a másik, hogy akarod a másikat. Igen, akkor lehet győzni. De csak együtt. A célért. A győzelemért. 
Egymásért.



Néha már csak annyi idő marad, hogy legutoljára megöleljük egymást és aztán elengedjük.



Ha akkor mosolyogsz, amikor teljesen egyedül vagy, tényleg komolyan gondolod.


Túlságosan is jól működött a kapcsolatunk, túlságosan is boldog voltam vele, így aztán kényszeresen próbálgattam a határait. Hogy vajon mit bír el, és mikor roppan meg. Összetörni persze nem akartam, csak teszteltem. Mert mire jó a tökéletes, ha nem látjuk a határait? A francba is, mekkora zagyvaság! Az igazság az, hogy féltem a boldogságtól.



A múlt már csak ilyen. Elmúlt. Vége. Nincs értelme újraélni. Inkább a jelenre összpontosítanék, a mostra, erre a pillanatra.




Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.




Átölel, és magához szorít, a testéből annyi szerelem, rajongás árad, hogy behunyom a szememet, és elmerülök benne. Az érintésbe, az ajka puhaságába olvadok, elveszek a csodálatos, lebegő, súlytalan együttlétben. Mintha felhőkön siklanánk, szivárványokon, dacolunk a gravitációval, kötelékek nélkül. Olyan mély, hosszú, lelkes csókban forrunk össze, amelyből nincs visszaút a földre.




Mégis hogyan találhatná meg az ember, amit keres, ha nincs is meggyőződve arról, hogy egyáltalán létezik?




Ahelyett, hogy azért aggódsz, mit csinálsz, ha nem jön el, talán elkezdhetnél azon tépelődni, mi lesz, ha eljön.



Két olyan női mosoly létezik, amit az angyalok elirigyelnének: az egyik, mellyel a nő a szerelmét fogadja, mielőtt szavak hagynák el az ajkát; a másik pedig, mellyel az elsőszülött gyermekét üdvözli, s biztosítja az anyai szeretetről.



Nem tudod? Tanuld meg!
Nem megy? Gyakorold!
Nem próbáltad még? Kezdj bele!

Ilyen egyszerű.



Mosolyogj rá egy idegenre. Számára talán ez lesz az egyetlen napsugár, ami ma megsimogatja.




Azt mondják, majd elmúlik. 
És végül is miért ne? 
Függőségem, magányom
Fájdalmas szövődménye, 
Naponta tükör elé
Állok, hogy elmondhassam: 
Felgyógyulok belőled
Egyszer, bár kínos-lassan.



Az elefánt szürke, de nem minden elefánt, ami szürke.



Az élet nem követeli meg tőlünk, hogy a legjobbak legyünk - csak azt, hogy próbáljuk a lehető legjobbat kihozni magunkból.

Címkék: ,

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal