Naiv voltam. Elhittem mindent, amit mondott. Vagy talán csak el akartam hinni, mert borzasztóan szeretem. Úgy érzem, nincs mit kezdenem magammal. Dobott engem. Számítottam rá, mert az utóbbi időben nagyon furán viselkedett. De mégis annyira fáj. Fáj, hogy így eldobott magától. Fáj, hogy hazudott nekem. De talán a legjobban az fáj, hogy azt mondta, ő soha nem bántana meg. De megtette, nem egyszer. Én szó nélkül hagytam, mert féltem. Féltem, hogyha szólók megharagszik. Azt mondta bízhatok benne, Ő mindig mellettem lesz, és bármiben számíthatok Rá. De elment. Eldobott magától, csak sajnos elfelejtette visszaadni a szívemet. Csalódtam benne. Egyfolytában azon gondolkozom, hogy vajon hol ronthattam el, de valahol van egy olyan érzésem, hogy nem is az én hibám. Vagy talán még is? De akkor mit csináltam rosszul? Szeretném ezeket megkérdezni tőle, de nem lehet. Már nem. Szeretném még egyszer megölelni, megcsókolni, de lehetetlen. Soha többé nem bújhatok hozzá. Most úgy érzem, meg jobban kell ...