Naiv voltam. Elhittem mindent, amit mondott. Vagy talán csak el akartam hinni, mert borzasztóan szeretem. Úgy érzem, nincs mit kezdenem magammal. Dobott engem. Számítottam rá, mert az utóbbi időben nagyon furán viselkedett. De mégis annyira fáj. Fáj, hogy így eldobott magától. Fáj, hogy hazudott nekem. De talán a legjobban az fáj, hogy azt mondta, ő soha nem bántana meg. De megtette, nem egyszer. Én szó nélkül hagytam, mert féltem. Féltem, hogyha szólók megharagszik. Azt mondta bízhatok benne, Ő mindig mellettem lesz, és bármiben számíthatok Rá. De elment. Eldobott magától, csak sajnos elfelejtette visszaadni a szívemet. Csalódtam benne. Egyfolytában azon gondolkozom, hogy vajon hol ronthattam el, de valahol van egy olyan érzésem, hogy nem is az én hibám. Vagy talán még is? De akkor mit csináltam rosszul? Szeretném ezeket megkérdezni tőle, de nem lehet. Már nem. Szeretném még egyszer megölelni, megcsókolni, de lehetetlen. Soha többé nem bújhatok hozzá. Most úgy érzem, meg jobban kell nekem, még jobban szeretem. De nem akarom szeretni. Nem is akartam, féltem szeretni, de Ő megnyugtatott, az mondta, nincs mitől félnem, Ő mindig mellettem lesz és vigyázz rám, meg a szívemre. Elhittem neki, és az is elhittem, hogy szeret. Boldog voltam, teljesen megváltoztatott, Vele végre tényleg jól éreztem magam. De hazudott és én vak voltam, nem vettem észre. A legrosszabb az egészben az, hogy most is bármelyik percben meg tudnék bocsájtani neki. De nem! El fogom, el KELL felejtenem, de nem az együtt töltött időt, azt nem, csak költözzön ki a szívemből, hogy legyen hely valaki más számára, aki tényleg megbecsül, és komolyan gondolja, hogy szeret…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése