BLOGVERSENY!

 

A sors hibáztatása helyett el kellene fogadnunk azt, amik vagyunk, és álmainkat a lehetőségeinkhez szabottan megpróbálni valóra váltani.

Tudom, mit gondol. Hogy ez csak egy ostoba nyári románc volt. De nem. És félek, hogy soha többé senkit nem fogok úgy szeretni, mint ahogy őt szerettem. Butaságnak tűnik. Mindenki ezt mondja. Lehet, hogy igazuk is van. Nem tudom. Még mindig olyan fiatal vagyok. De nem érzem magam annak. Mintha csak egyetlen esélyem lett volna a boldogságra, és azt elszalasztottam volna.

A félelemtől már nem félek. Inkább a közöny óráitól riadozom. Attól, hogy egy napon felébredek, és már valóban nem leszel. Elárullak az álmaimból, kikerülsz a világomból, a vízióim szétfoszlanak, a falak porrá hamvadnak. És te? Lenne olyan történet, melyben a nevem szerepelne? Hogy csak mesélj rólam? Nem hiszem, hogy több emléket őrzöl magadban, mint én tettem.

Nincs olyan kirakat, hogy séta közben oldalra ne fordítsd a fejed, és a kirakatüvegben meg ne bámuld magad.

Annak idején azt gondoltam, a sors vezetett el hozzád, de nagyobb csalódásban már nem is lehetett volna részem. Ma már az eszemmel hozom meg a döntéseimet.

Szerencse a keresztnevem (...). Igaz, a vezetéknevem meg Bal.

Arra vágyom, hogy mindent eldobva fussak hozzád, de mintha ólomsúly lenne a lábamon, és tudom, hogy nem dobhatom le. Most már én is tudom, mit jelent az, hogy bárcsak!

Ha nem tehetjük, amit akarunk, akkor azt kell akarnunk, amit tehetünk.

Mindig lesz egy olyan valaki,
aki rosszat fog rólad mondani,
csak hogy jobban érezze magát.

Az életünk nem csupán sima funkciókból áll, néha azért még élvezhetjük is.

Sokszor a szerelem jegyében képes az ember önmagát is megtagadni, mert a másikat boldoggá akarja tenni.

Kell, hogy legyen egy cél a fejedben: följutni a csúcsra. De ahogy haladsz fölfelé, egyre több dolgot láthatsz, és semmibe nem kerül néha megállni és élvezni a kilátást. Minden meghódított méterrel egyre messzebb látsz, és ezt ki kell használnod, hogy olyan dolgokat fedezhess föl, amiket addig nem vettél észre.

Talán jobb is, hogy sértegetnek az emberek: legalább megmentenek attól a szerencsétlenségtől, hogy szeressem őket.

Csak egyetlen hely van, ahol elkerülheted az érzelmek kettősségét: a szívedben. Ott lehetséges, hogy egyszerre érezz szomorúságot és boldogságot, egyszerre legyél fehér és fekete. Észre fogod venni, hogy ha utat engedsz szomorúságodnak, az kiválthat könnyeket, de egyidejűleg megkönnyebbült nevetést is okozhat. Felülemelkedsz az ego ingoványán és korlátozott létén, amely mindent fehéren vagy feketén él meg, és vagy csak boldogságot, vagy csak boldogtalanságot képes érezni. Megtapasztalod, hogy lehetséges egy és ugyanazon érzelemként átérezni, hogy milyen szörnyen érzed magad az ego által irányított létben, ugyanakkor milyen boldogsággal tölt el, hogy a szíved végre kiáradhat. Valójában csordultig vagy szeretettel.

Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok,
És azt hiszem, már észrevetted, a jó tündér sem én vagyok,
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.