Valaki egy széket tolt oda, és ő leült a székre. És arra gondolt: le kellene festeni mamikát. És arra gondolt: lefestettem az életben száz és száz asszonyt, de mamikát soha. Miért? Miért, hogy éppen a legkedvesebbet, a legszebbet nem? Miért? Az ember annyi mindenre gondol az életben, csak arra nem, ami fontos. Az ember képeket fest, mindenről, mindenkiről, csak éppen arról nem, aki a legtöbb, aki a legfontosabb, aki a legszebb. Miért?
Nem bánom, ha korhol, nem bánom, ha zsémbes.
Néha pedig fáraszt, egyenesen rémes,
de amikor elmegy, vágyódom utána.
- „Öregedő” gyermek kapaszkodó vágya.
A hangom elakad, a torkom kiszárad,
ilyennek szeretem szerető Anyámat.
Szeresd, becézd hát édes anyukádat,
ő a földön a legdrágább kincs.
Csak akkor tudod, mi a bú, a bánat,
Ha egyszer ő - Isten őrizz - nincs!...
Van nékem pompás, gazdag, szép lakásom,
De kolduskunyhó lehetne tanyám,
Ha még egyszer - úgy mint te, kispajtás -
Csókolhatnám édes, édes, édes jó anyám!...
Igen, lehet, hogy anya tényleg egy pók. Egész életében a semmiből szőtt mindent: ennivalót, csodás ruhákat, szeretetet, taníttatást és tetőt a fejünk felé. A pók lánya vagyok. Gyönyörűnek látom őt. Egész életemben azon igyekeztem, hogy boldoggá tegyem. Mert amikor boldog, az egész ház ujjong, a falak szélesen mosolyognak, a függönyök repesnek örömükben, a világoskék párnahuzatok nevetnek a kitárt ablakokon beáramló napfényben, és a lángnyelvek vidám táncot ropnak a tűzhelyen.
Az embernek lehet több felesége, több gyereke, több barátja is: de anyja csak egyetlenegy lehet, azt az egyet hát gyöngéden kell szeretnie, ameddig csak lehet.
Fáradt kezedre könnyesen hajolva
Megköszönöm néked az életet,
Az, álmaim s fehér szívedből nőtt
Meséidet, a tündérszépeket.
A világon van sok millió ember,
S van sok ezer, ki téged szeret,
De hogyha baj van, már egyik sem ismer,
S nem törődik senki sem veled.
Csak egy van, aki melletted áll mindig,
Jó szellemként követ, vigyázva rád -
Ha rossz is vagy, ő mindig jónak lát:
A te drága, édes, édes, édes jó anyád!
S épp ma van lám neved napja,
hát igy üld meg, mosogatva?
Édesanyám, mit segitsek,
hogy ne fáradj, légy mind frissebb?
Megtennék én mindent érted,
minden gondtól kimélnélek.
Hogy vidáman élj sokáig,
s ifjan lásd meg unokáid.
Csókold meg édes anyukádat százszor,
Szorítsd kezét jól, bárhová vezet,
Szívből szeretnek téged talán máshol,
Legjobban mégis anyukád szeret.
Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
Minden halandó. Az öröklét csak anyáknak adatott meg.
Édesanyám, köszöntelek
most e meghitt ünnepen,
azt kívánom most és mindig,
mindig maradj meg nekem.
Ó ha csillag volnék
Kerek égen,
Csorogna a földre
Sárga fényem-
Jaj, de onnan
Vissza sose járnék,
Anyám nélkül
Mindig sírdogálnék.
Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből.
Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak a szeretet erejével, ha rajta utazik gyermekük.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése